Mint már említettem, öt évvel ezelőtt futottunk össze Londonban a portugál fiatalemberrel – nem véletlenül –, amikor a Manchester United szerződést hosszabbított akkori mezszponzorával. Néhány magyar kollégával egyetemben repülhettem a cég vendégeként a ceremóniára, amelynek befejezése után a jelenlévő futballistákkal készíthettünk interjúkat. A sors Paul Scholest és Cristiano Ronaldót „szállította elém”, az előbbi legendával nem is volt bajom, az viszont már nem töltött el igazi örömmel, hogy „lecsúsztam” Sir Alex Fergusonról és Roy Keane-ről.
Persze, a portugál ifjonccal is jót társalogtunk, igaz a tökéletes közvetlenséghez azért kellett volna, ha a beszélgetőpartnerem is angolul válaszol. Cristiano szavait egy középkorú és igen kedves portugál hölgy tolmácsolta.
„Nagyon boldog voltam, hogy ilyen nagy klubbal köthettem szerződést. Fantasztikus ajánlatot kaptam, így nem kellett sokat töprengenem, hogy elfogadjam-e” – jegyezte meg akkor a futballista.
Ezen nem is csodálkoztam, hiszen a világ egyik legjobb csapatához került, de úgy voltam a kijelentésével: mások is jutottak már ilyen esélyhez. Mégsem éltek az alkalommal. Elég, ha csak a fiatalon berobbant manchesteriekre emlékeztetek: Norman Whiteside és Mark Robins a nyolcvanas-kilencvenes években szerepelt ifiként az együttesben, a két „csodagyerek” azonban gyorsan kikerült a csapatból.
Cristiano öt évvel ezelőtt Zidane-t, Maradonát, Figót és a brazil Ronaldót tekintette példaképének, de akkoriban még elképesztő túlzás lett volna, ha hozzájuk méri magát. Manapság már nincs így…
Persze, a portugál srác már 2003 őszén is villogott, de akkor csak remek technikáját csillogtatta, a csapatjátékhoz alig tett hozzá valamit. Természetesen a londoni találkozásról az ismerőseimnek is beszámoltam, sőt Londonban élő lengyel-marokkói, futballimádó, Chelsea-drukker unokaöcséim is kifaggattak. Scholes neve még náluk is elismerést keltett, de Ronaldóra csak legyintettek, sőt mosolyogtak, hogy egy „gyerekkel” kellett interjút készítenem.
A londoni találkozó után azonban már magam is érdeklődve figyeltem teljesítményét, de éveken át fanyalogtam, noha egyre jobb és eredményes produkcióval örvendeztette meg a manchesteri és a portugál szurkolókat. Nem igazán szívleltem a pályán bemutatott színészi mutatványait. A 2006-os világbajnokság angol-portugál negyeddöntője után pedig heteken át ki sem ejtettem a nevét, egyszerűen csalónak tartottam, sokszor nyomdafestéket nem tűrő jelzőket aggattam rá.
Persze akkoriban már a futballvilág legjobbjai között tartották számon Cristiano Ronaldót, egy idő után pedig a „gyűlöletem” is alábbhagyott. De azt még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatnám, hogy a közvetlen elithez soroltam volna a friss aranylabdást, ám az elmúlt másfél évben mégis meggyőzött.
Tavaly, a BL-elődöntő visszavágója előtt már arra vetemedtem, hogy egyik legjobb barátomnak azt mondtam: azé a 2007-es Aranylabda, akinek a csapata finalista lesz. Végül az AC Milan felülmúlta az MU-t, az év végén pedig Kaká nyert a France Footballnál Cristiano Ronaldo előtt.
Idén már nem lehetett igazán vita, még a spanyolok Európa-bajnoki címe ellenére sem. A portugál sztár ugyanis szinte mindent megnyert klubjával, és egyéni elismerésekkel is elhalmozták.
Így nekem sincs más feladatom: meghajtom fejem Cristiano Ronaldo előtt, és bocsánatot kérek, hogy éveken át kétségbe vontam tehetségét és tudását!!!