Jómagam meg azt tapasztaltam sajnálattal – a „helytelen mű” kifejezésen túl –, hogy ilyen malőr egyáltalán előfordulhatott. Nem vigasz, hogy Szilágyi rosszabbul is járhatott volna, hiszen cseréltek már össze himnuszokat, tévedtek zászlókkal, összeügyetlenkedtek ezt-azt, ez egy „ekkora üzem” működése során, mint amilyen az olimpia, úgyszólván elkerülhetetlen. Éppen ezért nem árt a kínos pillanatokat megelőzni, például úgy, hogy előzetesen valaki megnézi, milyen zászlót kívánnak az ünnepélyes alkalomból a magyar érmes tiszteletére felvonni, vagy hogy milyen himnuszt terveznek lejátszani. Tapasztalatból tudom, hogy a nyári olimpiákon rendre tekintélyes létszámú (magyar) csapatiroda működik, a csapatvezetőtől lefelé a sportszakmai munkatárson át egészen a gépkocsivezetőig szinte minden részfeladatra van egy, de inkább két ember, és a biztonság kedvéért még helyettesek is akadnak. Utólag, persze, lehet sajnálkozni, tiltakozni, közleményt fogalmazni, csakhogy mindez már nem vigasztalja szegény Szilágyit, akinek élete eddigi legszebb pillanatába rondítottak bele.
Emlékszem az 1985-ös, melbourne-i öttusa-világbajnokság eredményhirdetésére. Egy öttusa-vb minden tekintetben nagyságrendekkel szerényebb rendezvény egy olimpiánál, ennek megfelelően az ausztrál szervezők sem feszültek meg. A díjkiosztóra a helyi rendőrzenekart vezényelték ki, amely világsláger-feldolgozásokkal szórakoztatta a nem túl népes szurkolótábort, majd igyekezett felkészülni legfontosabb feladatára. Csakhogy szegény karmesternek olyan himnuszgyűjteménye volt, amely országonként mindössze két hangjegysort tartalmazott. A ha küzd ellenséggel még ott volt a kottán, ám a balsors, akit régen tép helyén már az izlandi himnusz következett. A karmester nem jött zavarba, megkérte a jelenlévő magyarokat, ugyan már, dúdolják el neki a teljes dallamot; ez meg is történt, a spontán zümmögés meghatóbb volt, mint maga az előadás, bár a zenekar a (majdnem) semmiből igencsak nagyot alkotott.
Visszatérve Londonra: a csapatvezetés helyesen cselekedett, amikor sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt és himnuszcserét kért; már csak arra lenne szükség, hogy megnevezze azt, akinek a saját soraiban szégyellnie kellene magát.
Amikor majd az élménybeszámoló-körútját tervezi, Szilágyi Áron nem hagyhatja ki Gödöt és vonzáskörzetét; az ott élők ugyanis – a vasárnap esti brutális viharnak „köszönhetően” – nem láthatták fényes sikerét. Csupán...
Tovább a teljes cikkhez »
JEGYZET. „Nagyobbat nem is rúghattam volna magamba” – értékelte a 400 méteres vegyes úszás előfutamában nyújtott teljesítményét Cseh László, és a magyarázkodáshoz szokott sportkedvelő nem hitt a fülének. A kapitális betlire nem...
Tovább a teljes cikkhez »
JEGYZET. „Szurkoljunk a magyar küldöttség a nehézségek ellenére is minél sikeresebb szerepléséért!” – szólította fel honfitársait közleményében dr. Czeglédy Csaba ügyvéd. Az ügy komolyságára való tekintettel javaslom, hogy ne...
Tovább a teljes cikkhez »
Helytelen mű, avagy a nem megfelelő verzió esete
„A Magyar Olimpiai Csapat vezetése sajnálattal tapasztalta, hogy első londoni olimpiai bajnokunk, Szilágyi Áron éremátadó ünnepségén a magyar himnusz nem megfelelő verziója hangzott el – tudatta a magyar csapat hivatalos közleménye. – A csapatvezetés haladéktalanul kérte a helytelen mű lecserélését, melyet a mai napon a londoni szervezőbizottság nemzetközi igazgatója engedélyezett.”
Jómagam meg azt tapasztaltam sajnálattal – a „helytelen mű” kifejezésen túl –, hogy ilyen malőr egyáltalán előfordulhatott. Nem vigasz, hogy Szilágyi rosszabbul is járhatott volna, hiszen cseréltek már össze himnuszokat, tévedtek zászlókkal, összeügyetlenkedtek ezt-azt, ez egy „ekkora üzem” működése során, mint amilyen az olimpia, úgyszólván elkerülhetetlen. Éppen ezért nem árt a kínos pillanatokat megelőzni, például úgy, hogy előzetesen valaki megnézi, milyen zászlót kívánnak az ünnepélyes alkalomból a magyar érmes tiszteletére felvonni, vagy hogy milyen himnuszt terveznek lejátszani. Tapasztalatból tudom, hogy a nyári olimpiákon rendre tekintélyes létszámú (magyar) csapatiroda működik, a csapatvezetőtől lefelé a sportszakmai munkatárson át egészen a gépkocsivezetőig szinte minden részfeladatra van egy, de inkább két ember, és a biztonság kedvéért még helyettesek is akadnak. Utólag, persze, lehet sajnálkozni, tiltakozni, közleményt fogalmazni, csakhogy mindez már nem vigasztalja szegény Szilágyit, akinek élete eddigi legszebb pillanatába rondítottak bele.
Emlékszem az 1985-ös, melbourne-i öttusa-világbajnokság eredményhirdetésére. Egy öttusa-vb minden tekintetben nagyságrendekkel szerényebb rendezvény egy olimpiánál, ennek megfelelően az ausztrál szervezők sem feszültek meg. A díjkiosztóra a helyi rendőrzenekart vezényelték ki, amely világsláger-feldolgozásokkal szórakoztatta a nem túl népes szurkolótábort, majd igyekezett felkészülni legfontosabb feladatára. Csakhogy szegény karmesternek olyan himnuszgyűjteménye volt, amely országonként mindössze két hangjegysort tartalmazott. A ha küzd ellenséggel még ott volt a kottán, ám a balsors, akit régen tép helyén már az izlandi himnusz következett. A karmester nem jött zavarba, megkérte a jelenlévő magyarokat, ugyan már, dúdolják el neki a teljes dallamot; ez meg is történt, a spontán zümmögés meghatóbb volt, mint maga az előadás, bár a zenekar a (majdnem) semmiből igencsak nagyot alkotott.
Visszatérve Londonra: a csapatvezetés helyesen cselekedett, amikor sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt és himnuszcserét kért; már csak arra lenne szükség, hogy megnevezze azt, akinek a saját soraiban szégyellnie kellene magát.