Szilveszterkor háromezret buktam. Kis történetemben ez a legkevesebb. Hanem ott volt az az élmény, amit csak akkor, csak ott és csak oly módon kaphatott meg a gyarló halandó. Jelen esetben én, meg a barátaim, meg a többiek.
Mert az óévet bizony a Kincsem Parkban segítettem közelebb az újévhez, 2008 méltó lezárása volt ez. És így rajtam kívül még nagyon sokan érezhettek.
Szemem nem csupán a vérfagyasztó időjárás, sokkal inkább a vérfagyasztó izgalmak miatt csillogott, akár annak a két kisfiúnak, akik édesapjuk kezét szorongatva életük egyik meghatározó élményét élték át.
Háromezret buktam. No, de most már elfeledem mindezt, hiszen tulajdonképpen nem pénzt nyerni mentem. Ám mégis, úgy gondoltam, profiként vetem bele magam a nagy kalandba, aztán tessék.
Feltüzelve, mindenre elszántan indultunk a srácokkal a négylábúakhoz. Előtte, néhány korty bambi - …- társaságában kicseréltük eszméinket, hogy aztán két órával később féltucatnyi mindent tudó és dörzsölt bukméker ügethessen ki a Lovira.
Az aréna bejáratánál megérintettem Kincsemet, pontosabban tekintélyt parancsoló szobrát. Azt tartják, szerencsét hoz. Természetesen megvettem az újságot is, eközben pedig kezemben gőzölgött az a mennyei forralt bor. Amikor éppen nem használtam a „kisokost”, úgy tekertem önmagába, akár a „nagyok”.
Mindent úgy tettem, ahogyan Ők. Miután megtettem és kifizettem tippjeimet, régen nem érzett gyermeki izgalommal galoppoltam ki a főépületből a lelátóra. Nem gondoltam volna: annyi ember, gyermek, fiatal és idősb vett körül, hogy szívembe boldogság költözött – nem, kedves Olvasó, nem a „bambik” és a forralt bor eredményeképp.
Örömünnep volt ez a javából, minden készen állt a futamokhoz. Borzongtunk az izgalomtól – ilyen hangulat mellett, kérem szépen! -, és hát a hidegtől is, de kit érdekelt az arcmardosó szél, amikor hatalmas dolgok voltak készülőben.
Ott voltunk, s ez volt az, ami számított. Meg persze – és most távol álljék tőlem a tiszteletlenség - Magyarország Év Sportolója, a szélvészgyors Overdose is. Láttam karizmatikus őfelségét, ott lépkedett tőlem néhány méterre, magabiztosan, elbűvölve mindenkit, akár az olimpiai-, vagy világbajnokok, egyszóval a legnagyobbak.
Tapsolt és éljenzett a nép, ami a mai megbokrosodott és szürkécske világunkban egy kihalófélben lévő megnyilvánulás. Felemelő, hogy az Ő társaságában hagyhattam el a tavalyi esztendőt.
Majd elhangzott a varázsszó a hangosbemondóból: Start! Úgy szorongattam az „aranytippekkel” megspékelt cetlijeimet, akár a diplomáimat, s tudtam, annyi kutakodás és szakértelem után tuti lesz a győzelem. Büszke és bizakodó voltam.
Egymásra kacsintottunk a fiúkkal, s együtt éltettük a lovakat és hajtóikat – Fábry Sándor showman, Kőbán Rita kajakos királynőnk, a híres Lázár-testvérek vagy Martinek János öttusaprofesszorunk Ben Húrt megszégyenítő módon vitézkedett azokon a szekereken…
Fejünkbe sapkát húzva minden porcikánkkal élveztük az év egyik legnagyszerűbb eseményét. Mindentől függetlenül. Nagyszerű volt. A záró tűzijátékot pedig csak azért nem néztük tátott szájjal, mert torokgyulladást kaptunk volna a zord estében.
Háromezret buktam. Rendben, befejeztem a panaszkodást. Most már talán megértik, miért. Azt viszont megígérem, a legközelebbi, sőt, a száz év múlva megrendezendő szilveszteri Lovin is ott leszünk a barátaimmal.
Bizony, bizony, mert mi sose halunk meg…