Mindehhez tegyük hozzá: egy 37 esztendős családanyáról beszélünk, aki két gyermek nevelése mellett áldozza minden szabadidejét erre az egyébként gyönyörű, ámde kegyetlen sportágra. Tegye föl az a kezét, aki hasonlóra vállalkozik: tíz kilométer sítalpon, 71 méternyi szintkülönbségű pályán, ahol akad egy 60 méteres emelkedő is. Vera speciel a második öt kilométeren épp itt esett vissza egy picit, mert egyébként addig 20 másodpercet hozott az előtte haladón.
Tagscherer Zoli sem járt nála jobban. Ő ráadásul még beteg is volt egy hétig, hogy aztán itt, Whistlerben túl sokat ne tudjon visszahozni az elvesztegetett időből. A folyamatos esőzés miatt ugyanis inkább csak cuppogva lépegetett a hóban, mintsem hogy normálisan edzhetett volna. Így ma reggelre hiába fordult csapadékmentesre és hűvösre az idő, ez nem fagyasztotta meg igazán a havat, ráadásul a pályát úgy csinálták meg, hogy a lejtőkön nem lehet pihenni, ott is technikásan kanyarogni kell – szóval, látszik Zolin, jobbra számított a maga kis világában.
Azért igyekszem vigasztalni, hogy ne gondolja, most bárki haragszik rá – ám érződik rajta, elsősorban az önmaga által felállított mércének nem sikerült megfelelni, és ez mindennél jobban bántja. (Pláne, hogy a sprintversenyt klasszikus stílusban írták ki, ami neki nem kedvez – azaz úgymond nem tud javítani a mérlegen...)
Ettől függetlenül amondó vagyok: a lényege ennek a napnak mégiscsak az, hogy Vera is, Zoli is túlvan egy becsülettel letudott versenyen, amely egyfajta üzenet volt a téli sportokat kedvelő világnak: még létezik Magyarországon az a sportág, amelyet úgy hívnak, sífutás.
Whistler egyébként pompás hely – csak szörnyen messze van Vancouvertől. Hiába visz odáig autópálya, a szintkülönbség és a sebességkorlátozások miatt a shuttle buszok két és fél óra alatt jutnak fel az alpesi és északi síversenyek helyszíneire.
Megint más kérdés, hogy megfelelő időjárási körülmények között – az elmúlt két napban nem panaszkodhattunk – a két és fél órás út nagy része szájtátással telik, ugyanis lenyűgözően szép a vidék, amelyen halad az út. Odafelé balra az óceán, pontosabban a szigetek, félszigetek, öblök által szabdalt partszakasz, megannyi, háborítatlan területtel, jobbra pedig a hatalmas, hófödte hegycsúcsok – az egész képet pedig hol az előbukkanó nap sugarai, hol az alacsonyan kószáló felhőfoszlányok teszik még gazdagabbá és lenyűgözőbbé.
Fönt, Whistlerben pedig zajlik az élet: látszik, ez egy külön sziget. Az itteni versenyzőknek külön falujuk van, a síszámokra specializálódott média nagy része itteni szállodákban lakik. Nem mintha Vancouver levegőjére panaszunk lehetne, de azért az igazán tiszta „ájert“ itt, fent lehet szippantani. Pláne hétfőn pazar volt minden, hiszen kissé lehűlt az idő, ugyanakkor a pára tovatűnt – a tüdő pedig boldogan jelzett: ezt a „színvonalat“ bármikor hajlandó elfogadni. Ebből a szempontból legalábbis kár, hogy a március már ismét Budapesten éri az embert...