1-1, 2-2, 2-1 – ilyen és ehhez hasonló tippeket eresztettek meg a futball hazai tudorai a pénteki magyar-holland előtt, a következőkre alapozva: egy tartalékos (állítólag ilyen is van) Oranje, amelyik amúgy is lekezel minket, nagyon meg fog szenvedni az izzó vulkánként fortyogó Puskás-stadionban.
Azon a puszta tényen, hogy a 0-4 – noha ma már leginkább csak Liechtensteint, San Marinót és Andorrát szokás megszórni – köszönőviszonyban sincs a realistának beállított jóslatokkal, könnyedén túl lehetne lépni, azzal kontrázva: tévedni emberi dolog, és mégis csak a vb-ezüstérmes Hollandia érkezett Budapestre, Wesley Sneijderrel, Dirk Kuyttal és Robin van Persie-vel a fedélzeten.
Hogy mi az igazi probléma, ahhoz citáljunk ide egy, a második félidőben teljesen megszokott szereposztást: míg a hollandok kényelmesen passzolgatnak a középpályán, a magyar legények – már a meccs utáni frissítő zuhany után epedve – csípőre tett kézzel várják, hogy a labda, irányt változtatva egy göröngyön, hozzájuk pattanjon, netán a vendégek vétsenek egy zavarba ejtő technikai hibát, és bedobás nekünk. Hadd ne mondjuk, hányszor volt ilyesmire példa...
Hogy mindent lehet másképpen látni, arra bizonyíték Egervári Sándor szövetségi kapitány nyilatkozata, amelyben megdicsérte a magyar válogatott példás hozzáállását...
Mi inkább visszatérnénk a saját gondolatmenetünkhöz: aki magára ölti a címeres mezt (ez esetben a magyart), annak kutya kötelessége felszántani a gyepet. Sarkosan fogalmazva: megdögleni a pályán. Mert lehet hangzatos nyilatkozatokat tenni, véres verést ígérni a fényévekkel előttünk járó ellenfélnek, de az igazság pillanatában kiderül, a pezsgősdugó pukkan-e, vagy inkább az a lufi, amelyet minden híreszteléssel ellentétben nem kizárólag, de még csak nem is elsősorban a sajtó, hanem a válogatott játékosok fújtak hőlégballon méretűvé.
Mert miről beszél az, aki Gregory van der Wielt nevezi gyenge pontnak? Lendületes, intelligens játéka már a Barcelonának is szemet szúrt, és remek fizikai adottságai dacára aligha csúfolható nehézkesnek. Hogy majd Dzsudzsák Balázs akkor forgatja meg, amikor csak kedve szottyan hozzá? A PSV szélsője nem véletlenül válogatottunk kirakatembere, de: a nemzeti együttesben jócskán adós klubcsapatában mutatott játékával, ahhoz ugyanakkor, hogy zavart okozzon, nem árt, ha eljut hozzá a labda. Az a labda, amelyet többnyire nyomoztunk – feszült figyelemmel, csípőre tett kézzel.
Pedig a magyar közönséget nem lehet telhetetlenséggel vádolni. Minden apró sikert megbecsül, a mögöttünk hagyott két és fél évtized ugyanis megtanította arra, immár nem világraszóló győzelem, hanem csupán a tisztes helytállás a cél. Péntek este is megtöltötte a Puskás-stadiont, még ha a teltház immár kevesebb mint 25 ezer nézőt jelent. El lehet kezdeni divatdrukkerezni, hollandbérencezni, de emlékeztetnénk rá, a Málta elleni meccsre 35 ezren voltak kíváncsiak ugyanitt, és aligha a G. Agius, Briffa, Cohen, Bogdanovic vendég középpályásnégyes vonzotta ki őket az ütött-kopott lelátóra. Ha igen, ezúton is elnézést kérünk a vérig sértett futballínyencektől.
A magyar sportszerető közönség emlékezőképessége azonban véges, ahogy azt a (közel)múlt megannyiszor bizonyította, így már most borítékolható, a svédek és a finnek elleni őszi Eb-selejtezőkön megint színültig lesz a Puskás. (Akkor vajon hány ezres lesz a teljes teltház? Tíz?)
Arról meg ne is beszéljünk, hogy lesz kedden egy holland-magyar.
Egy lufi péntek este kidurrant. Hány van még a szertárban?
VIDEÓK! Nehéz Európa-bajnoki selejtezőre készült, mégis a legkönnyebbet játszotta a vb-ezüstérmes Hollandia, amely minden porcikájában felülmúlta a magyart és nyert megérdemelten 4-0-ra a Puskás Ferenc Stadionban. Az E-csoport...
Tovább a teljes cikkhez »