Esetleg ideidézni a kapitány édesapjának, Kemény Fecsó bácsinak a szövegét: „Fel kell nézni a táblára, a többi csak duma.“ Avagy lehet azt elemezni, hogy a döntőre keresve sem lehetett volna ideálisabb ellenfelet találni az amerikaiaknál – ám ez az irigyek érve. Az a gárda, amelyik legyőzi a horvát és a szerb együttest, méltó arra, hogy döntőt játszhasson.
Más kérdés, hogy a döntő külön műfaj, és megmondom őszintén, én – miután eltöltöttem idestova húsz évet ezen csodás sportág krónikásaként – sejtettem, hogy a jenkik előbb-utóbb be fognak horpadni. Mint minden olyan gárda, amely úgy érkezik a fináléba, hogy az már csak afféle ráadás, és leginkább arra alapoz, hogy nincs veszítenivalója. Kicsi az esélye annak, hogy ez jól sül el: ha igen, és mindenki a víz felett jár, akkor győzhetsz, ám az tízből ha egyszer sikerül, és általában nem rögtön elsőre.
Ez egy külön műfaj, az olimpiai finálé pedig azon belül is az. Mi sem varázsoltunk volna Sydneyben, ha nincs előtte négy alkalom Eb-ken, vb-n és Vk-n, amikor különféle lélektani helyzetekben háromszor nyertünk, egyszer veszítettünk. Amikor Pekingben becsobbant a két csapat, a mi csapatunk 12 év 17 fináléjának tapasztalatával felvértezve érkezett, azaz pontosan tudta, hogy milyen helyzetben mit kell tenni. Hogy nem kell pánikolni, ha még mindig nem sikerül leszakítani az ellenfelet. Hogy merni kell kapust cserélni, ha arról van szó. Ne tévedjünk: ezt a meccset az a csapat nyerte meg, amelynél a hálóőr előbb kezdett el úgymond védeni. Szécsi Zoli 9-9 után kapta el a ritmust a harmadik negyed elején, de akkor úgy, hogy simán elhúzhattunk 14-9-re. Az amcsik eközben már hiába cseréltek szintén: az ő cserekapusuk semmit sem tudott hozzátenni a partihoz, a Varga-testvérek rövidsarkos, botrányosan szemtelen lövéseihez hozzá sem tudott szagolni.
Amúgy az idősebbik Vargát, Danit Biros Petivel egyetemben beválasztották a média All Star-csapatába – Melbourne után immáron másodszor. Érdekes, Dani szájából most nem hallottam, hogy „nyilván összekevertek valakivel“ – avagy csapatunk egyik legjobbja, aki öccsével egyetemben végre döntő gólokat is „hajlandó volt“ lőni talán végre elindul a neki kijelölt úton, ami a világ legjobbjai közé vezet. Minthogy Kásás Tomit gyaníthatóan most láttuk utoljára olimpián játszani, és az sem kizárt, hogy válogatottként is (Benedek Tibivel egyetemben), kell valaki, aki betölti az űrt. Dani tökéletesen alkalmas erre – már csak el kell hinnie magáról, hogy képes rá.
Azt már elhitte, hogy a legélesebb helyzetekben ő is nyugodtan eldöntheti a meccseket – épp ezért került a nyakába az olimpiai aranyérem. Jegyezzük meg: a jelenlegi csapatban (minthogy szegény Szívós Marci nincs itt) ő az egyetlen, akinek megvan a teljes „kudarckollekció“, és semmi más, azaz 2005-ös debütálása óta hat ezüst- és egy bronzérmet nyert a csapattal. Az olimpiai aranyérem felülírja az eddigi csalódásokat.
Arra még nem jó, hogy az olimpiai ajándékboltban kedvezményt kapjanak rá, bár Varga Dumi megpróbálta, hátha... Arra viszont igen, hogy újabb márványtáblával gyarapítsa a Hajós Alfréd uszoda előterét, amelyre ismét felkerül 13 név – és amelyeket látva talán újabb és újabb gyerkőcök mondják azt otthon, hogy ők vízilabdázók akarnak lenni. Sydney és a budapesti Eb után a regisztrált, azaz igazolt játékosok száma 1800-ról 6000-re ugrott – a tendencia alighanem folytatódni fog. A motiváció pedig meglehet legfelül: megcsinálni negyedszer is. Összességében tizedszer.
Hogy Benedek, Biros, Kiss, Kásás, Molnár és Szécsi közül ki vág neki egy újabb négyéves kalandnak, még nem tudni. Van egy olyan sejtésem, hogy Szecska, Kiss Gergő és Biros Peti igen. Ők a „középkorosztállyal“ és a fiatalokkal egyetemben elég szilárd gerincét alkothatják a londoni gárdának. És ha szétnézünk magunk körül, azt látjuk, hogy azért egyik csapatban sem pólóznak olyan veszettül tehetséges, „ha beérnek, jók lesznek“ minősítésű fiatalok.
Ami biztos: legnagyobb vetélytársunknál, a szerbeknél nagy cserék jönnek, ők nem mertek olyan gyorsan fiatalítani, mint mi – ráfizettek. És az évek óta cipelt indulatok a bronzmeccs előtt irdatlan konfliktusban törtek fel: a gólgyáros Sapics és a kapus Sefik – darabjuk egy mázsa izom – egymásnak esett az olimpiai faluban, de valami veszett féktelenséggel. Az eredmény: Sapicsnak eltört a lába, már a meccs előtt hazament (a dobogóra 12-en álltak fel), Sefik pedig sínbe tett kézzel mászkált az uszodában. Na ez az, ami nálunk akkor sem fordulhatott volna elő, ha esetleg veszítünk az amerikaiak ellen. Sőt. Itt nem szokás a másikat szapulni, osztani, gyalázkodni.
Többek között vagy leginkább ezért kerülhetett rá ama bizonyos egy mondat arra a papírra. Azaz: „Megnyertük az olimpiát.“