Nagy kedvenceimre 2010-ben nem számíthattam (vagy leáldozott sorsuk, vagy összetörték magukat, vagy beleszűrkültek a mezőnybe). Szerencsére egy júniusi délutánon kedvenc online portálomon a wimbledoni eseményeket figyeltem, az első fordulóban jártunk, csak úsztam az eredménytengerben.
Ekkor tűntek fel előttem a számok, Isner-Mahut ötödik szett 13:13. Egyből egy régi emlék villant be a fejemben, amikor az ifjú Andy Roddick 21:19-es döntő játszmát teniszezett Melbourne-ben, jó tíz évvel ezelőtt. Imádom, amikor rekordok dőlnek meg, így villámgyorsan indítottam az online tévét, éreztem, ebből valami nagy kerekedhet ki.
Soha nem hittem, hogy két rohangáló férfi valaha ekkora élményt okozhat nekem: a következő öt órában folyamatosan a hidegtől borsódzott a hátam, csak az eredményjelzőt bámultam, tudtam, hogy azon kevesekkel együtt, akik élőben figyelik az egyébként hétköznapinak indult a csatát a történelem részese vagyok.
A másnapi befejezésre már rárepült a sztoriéhes média, így számomra az más tészta, hiszen a szinte a lehetetlen eredmény mellett pont az az exluzivitás, váratlanság tette annyira emlékezetessé azt az előző estét, az estét, amikor nem öt, nem tíz percig, hanem öt órán át a hideg rázott.