"Ez volt a harmadik kontinensbajnokságom amin részt vehettem – mondta el Fodor Emese. – Először még 90-ben Tenerifén, a Kanári-szigeteken állhattam dobogóra, rá egy évre pedig a bulgáriai Várna volt az EB helyszíne. 1992-ben egy sérülés megakadályozott a versenyzésben, igaz Valenciában sem rajtoltam jó esélyekkel. Történt ugyanis, hogy a válogatónak számító Húsos-kupa megnyerése után a szövetségi kapitány által rosszul megválasztott edzésterv egy újabb sérüléshez vezetett. A jobb lábamban egy részleges combizom-szakadás keletkezett, és így voltam kénytelen végigcsinálni a Európa-bajnokság előtti hathetes felkészülési programot. Saját felelősségemre indultam el a spanyolországin."
Ennek ismeretében még nagyobb bravúrnak számított Fodor Emese éremszerzése. Bár ha az ózdi lánynak valamivel több szerencséje van, akkor szakításban és összetettben is érmes lehetett volna. A bronz helyett akár fényesebb medállal is gyarapíthatta volna addigi gyűjteményét.
"A mezőnyben én voltam a második legkönnyebb egy brit színes bőrű súlyemelő mögött – folytatta Fodor Emese. – Tizenöt dekányi különbség volt köztünk, és mivel a versenyen egyforma eredményt értünk el, könnyebb testsúlyának köszönhetően az ő nyakába kerültek a fényesebb érmek. Ettől függetlenül természetesen nagyon boldog voltam, hiszen az ózdi sportéletben nagyon ritka, hogy valakinek ilyen eredményt sikerült elérnie. Akkor a női súlyemelés még úttörő korszakát élte, azóta a szakág rengeteget fejlődött, aminek az volt a legékesebb jele, hogy helyet biztosított magának az olimpia programjában. A pályafutásommal kapcsolatban azt sajnálom igazán, hogy nem volt világbajnoki és olimpiai szereplésem. Az Eb-bronz azonban mindig ott marad a szívemben és a lelkemben."
Fodor Emese rengeteget dolgozott és gyakorlatilag a fiatalságát áldozta föl annak érdekében, hogy sikeres élsportoló legyen. Napi két edzésből, edzőtáborokból és versenyekből állt az élete, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen nehézségeket élt át, amikor a dobogóra lépés előtti hetekben fogyasztania kellett.
"Édességet hónapokig nem láttam, minimális étel került a szervezetemben, és a folyadékkal is óvatosan kellett bánni – erősítette meg a korábbi EB-bronzérmes. – Nem volt mit tenni, mert a súlycsoporthatáron belül kellett lenni, ellenkező esetben csak egyel feljebb lehetett volna indulni. A sok szenvedés ellenére rengeteg dologra megtanítja az embert a sport, a súlyemelés. A küzdeni tudásra, a fájdalomtűrésre, a fegyelemre, a többi ember tiszteletére, a tisztességes munkára és egyfajta maximalizmusra is megtanított a sport. Amikor azokat a tonnákat emeltem, akkor úgy érzem, nem csak a gravitáción emelkedtem felül, hanem minden dekával én lettem több…"