Hogy ez miért jutott éppen most eszembe? A napokban volt szerencsém kilátogatni az Arsenal-Liverpool mérkőzésre, és meglepett, még egy ilyen nagy rangadó esetében sem történik semmiféle rendbontás annak ellenére sem, hogy a motozás arrafelé majdhogynem ismeretlen kifejezés, és a hazai, valamint a vendégszurkolókat is mindössze egy apró, tulajdonképpen szimbolikus rács választja el egymástól. A mellékhelyiségekbe öröm belépni, és minden egyes részlet a profizmus érzetét kelti az óriáskivetítőtől kezdve a hoszteszlányokon át egészen a hotdogárusig.
Pedig nem volt ez mindig így. Emlékezzünk vissza, nem is olyan régen a legelvakultabb huligánokként tartották számon az angolokat, ám megtalálták velük a közös hangot, és a törvény nyelvén szólították meg őket. Ott ugyanis nem barátian kérik a szurkolókat, hogy „kérjük, ne dohányozzon!”, hanem a jogszabályokra hivatkozva tiltják az összes, nem a stadionba való cselekedetet. Kis táblák hívják fel arra a figyelmet, hogy a „törvény ellen vét, amennyiben rágyújt egy cigarettára”, és ez esetben száműzik a futballpályáról, sőt még annak környékéről is, ezt pedig kevesen merik megkockáztatni. Nem véletlen, hogy egyetlen drukkert sem láttam cigivel a szájában. Tudták, mint minden más cselekedetüknek, ennek is súlya van, és a biztonságiak a legkisebb kihágás esetén is kőkeményen fellépnek. Ha pedig valaki mégis enged a kísértésnek, jó ideig a televízión keresztül lesz kénytelen figyelemmel kísérni a Premier League, illetve akár minden más futballmérkőzést is, ha éppen nem egy helyes kis cellában kell visszafelé számolnia a napokat.
Természetesen ugyanez a gyakorlat a Stamford Bridge-en és a Wembley Stadionban is, mint minden más, brit arénában. Túra keretében be lehet menni az öltözőkbe, le lehet ülni a kispadokra, és mindezt úgy, hogy senki sem lohol a nyakadban, hogy lépten-nyomon elmondja, mit szabad és mit nem. Ki van írva ugyanis: „It is against the law…” és slusszpassz. Nincs apelláta. Sokat szabad, de amit nem, azért kőkeményen számon kérnek. Mert nem szeretik, ha visszaélnek a bizalmukkal.
A recept tehát látszólag rém egyszerű. Ehelyett mi történik nálunk? Ha egy „drukker” huhogni kezd, mindjárt az adott klubot veszik elő, és jókora pénzbüntetéssel, esetleg pályabetiltással torolják meg az esetet ahelyett, hogy az illetékes személyt vennék elő, hogy saját maga feleljen a tettéért. A térfigyelő kamerák és a korszerű beléptető rendszer jelen gyakorlat szerint fabatkát sem ér, jóformán csak díszként lógnak a stadionban, mint karácsonyfaizzó az ünnepi fán, és semmi hasznát nem veszik a rasszizmustól rettegő, ám az ellen mindössze verbálisan cselekvő klubok.
Terry Robinson, az FTC igazgatótanácsának elnöke a futballszakosztály első féléves értékelése során kiemelte, ilyen miliőben nehéz kicsalogatni a szurkolókat a stadionba, és többek között a faji megkülönböztetés az oka annak, hogy egyre nagyobb számban maradnak távol a zöld-fehér szurkolók az Albert-stadiontól. A kórkép felállítása részben helytálló, ám cselekvési tervet nem fogalmozott meg a sportvezető annak érdekében, hogy kezeljék a valóban létező problémát.
Márpedig lózungokkal az új, csillogó-villogó stadion sem telik majd meg.