Angol bajnoki aranyak, Bajnokok Ligája-győzelmek, klubvilágbajnoki siker – csak néhány azon címek közül, amelyeket Edwin van der Sar begyűjtött huszonkét éve kezdődő és a mai napig tartó profi pályafutása során.
A fényes győzelmek csak sokasodtak volna, ha már 1999-ben, Peter Schmeichel visszavonulása után elfogadja a Manchester United ajánlatát, ám a Juventus egy nappal korábban kapcsolt, és mivel a holland már rábólintott a torinóiak ajánlatára, az MU hoppon maradt.
Hogy mennyire megsínylette a hálóőr nemleges válaszát, ahhoz elég egy pillantást vetni azon labdarúgók teljességet nélkülöző névsorára, akik a hat év alatt, Van der Sar 2005-ös szerződtetéséig védték a csapat kapuját: Mark Bosnich, Nick Culkin, Massimo Taibi, Paul Rachubka vagy éppen Andy Goram. Az ő összehasonlításuk Van der Sarral olyan lenne, mintha egy Trabantot vetnénk össze egy Audival, és ezt bizony Sir Alex Ferguson is elismeri.
„Mindig is Peter Schmeichelt tartottam a kapusok kapusának, de Edwin színrelépése óta ez nem is olyan egyértelmű. Nem tudnám megmondani, melyikük a jobb, mindketten rengeteget tettek a klubért, igazi legendák.”
Hogy a holland mennyire nélkülözhetetlen eleme lett a Unitednek, azt 1212 perces csúcsa is jelzi: 2008 végén, 2009 elején pontosan ennyi idő telt el két bajnoki mérkőzésen kapott gólja között. Mindezt a világ legerősebb bajnokságában érte el, és érdemeit az sem halványítja el, hogy az idő tájt Nemanja Vidics és Rio Ferdinand áthatolhatatlan falat vont a United kapuja elé – manapság nehéz lenne ilyesmit állítani.
 |
|
| Edwint az ellenfél drukkerei is tisztelik | |
A Manchester United walesi legendája, Ryan Giggs abban látja Van der Sar nagyságát, hogy a legnehezebb pillanatokban is higgadt tud maradni, és nyugalmat sugároz – még akkor is, ha éppen a Bajnokok Ligája döntőjének büntetőpárbajához készülődik százhúsz percnyi játék után, a zuhogó moszkvai esőben a hatalmas rivális Chelsea ellen.
Van der Sarnak a holland válogatott is rengeteget köszönhet, mert bár elődöntőnél tovább sem világ-, sem Európa-bajnokságon nem jutott vele, erről legkevésbé a hálóőr tehetett. Százharminc(!) válogatott mérkőzéssel a háta mögött épp a magyarok elleni, júniusi barátságos mérkőzésen intett búcsút az Oranjénak, az amszterdami publikum könnyes szemmel, felállva tapsolta meg oly sokak ikonját – ez a minimum, ami megilleti a nemzeti együttest háttérbe sohasem toló kapust.
Van der Sar figyelmét a magánéleti problémái sem tudták elterelni a futballról, pedig felesége agyvérzése a hozzá közel állók szerint is megtörte lelkileg – de csak átmenetileg. A két gyermekéből erőt merített, és ugyanott folytatta a parádék sorozatát, ahol a szomorú esemény előtt abbahagyta.
És hogy meddig lehet ezt folytatni? Van der Sar immár mindig csak egy évvel hosszabbítja meg szerződését, noha fizikálisan és szellemileg továbbra is felkészültnek érzi magát, hogy még egy darabig a legmagasabb szinten futballozzon. Ezt azzal is magyarázza, hogy a Fulhamtől mindössze 2005-ben, harmincöt évesen került a Manchester Unitedhez, és a sikerekkel még nem volt ideje jóllakni.
Magának bajnoki címet kívánt az idényre, amely akár az utolsó is lehet számára, de őt ismerve erre ne vegyünk mérget. Ma még elkortyol egy pohár pezsgőt, de szombaton már a Tottenham ellen a pályán fogja ünnepelni, hogy – másodikként a klub történetében – negyvenéves kora után is viselje a United mezét. Billy Meredith 1921-ben, 46 évesen mondhatta el ugyanezt magáról, de ebben a versenyben nem szégyen a második helyre szorulni.
Van der Sarra ennek ellenére sem fogunk soha másodikként gondolni.