Negyvennégy hosszú év után 1982-ben lett harmadszor világbajnok Olaszország! A squadra azzurra nem számított favoritnak a spanyolországi tornán, ami többek között a bundabotránynak és Bearzot kapitány önkényes válogatásai elveinek volt a számlájára írható.
A torna előtti felmérések szerint a taljánoknak az európai közvélemény kerekítve egy százaléka szavazott csupán bizalmat. A csoportkör alatt lehet, hogy még ez a kis tábor is elkedvetlenedett, ám az olasz együttes, ha győzelem nélkül is, de mégis továbbjutott a lengyelek mögött, csak több lőtt góljának köszönhetően előztemeg Kamerun válogatottját.
A harmatos kezdés után az egyenes kieséses szakaszban már kezdtek bemelegedni Enzo Bearzot tanítványai. A következő két meccsen két dél-amerikai „nagyágyút” (a címvédő Argentína és Brazília) is hazaküldött a csapat. Zicót és társait a kétéves eltiltását éppen a vb előtt letöltő csatár, Paolo Rossi mesterhármasa csendesítette el az elődöntőbe jutásért.
A Juventus támadója aztán elkapta a fonalat, és a végső győzelemre is esélyes lengyeleket is leléptette duplájával az elődöntőben. Itália fiai a finálé második félidejében iskolafutballal múlták felül a fáradt németeket 3-1-re (Rossi, Tardelli, Altobelli).
Az egész Olaszországban ünnepelt „Pablito” Rossi az utolsó három meccsen hat gólt szerzett és gólkirály lett. A támadó mellett a catenaccio hagyományait méltó módon folytatta a legendássá váló hátsó alakzat (Scirea, Cabrini, Collovati, Gentile, illetve Bergomi), amelynek ugyancsak elévülhetetlen érdemei voltak a sikerben.