Elbuktak ugyebár három (!) világbajnoki döntőt (1974-ben, 1978-ban és 2010-ben); független ítészek visszafogott véleménye szerint is minimum kettőt igazságtalanul. Ott van aztán négy elvesztett Európa-bajnoki elődöntő, ami szintén nem azt bizonyítja, hogy a hollandok a fontos mérkőzések nagymesterei.
Ezek ismeretében valóságos csoda, hogy második aranycsapatuk célba ért. Arra nincs elfogadható szakmai magyarázat, hogy a Cruyff, Haan, Neeskens, Van Hanegem és Krol fémjelezte gárda miként maradhatott aranyérem nélkül, viszont legalább Gullitéknak megadatott a mámor.
Az 1988-as Eb csoportkörében 1-0-ra kikaptak a szovjetektől, ám az angolok és az írek legyőzése az elődöntőt jelentette a nyolcrésztvevős fináléban. A két következő győzelem nemes bosszú: előbb 2-1-gyel vágtak vissza az 1974- es vb-döntőn elszenvedett vereségért a hazai pályán játszó németeknek, majd ismét a szovjetek következtek, és a hollandok bizonyították, hogy mindig a derbi napján kell a legjobbat produkálni.
Hollandia jelenlegi válogatottja sztárok tekintetében nem mérhető az elődökhöz. Viszont tavaly augusztusban a világ legjobb csapata volt a FIFA rangsorában. A narancsosok a lehető legegyszerűbb futballt játsszák: semmi kockázat, folyamatos „darálás”, aztán valahogy csak összejön egy gól.
Nem véletlen, hogy az együttes talán legfontosabb labdarúgója (egyúttal kapitánya) az a Van Bommel, akire az egyik hazai tévés kommentátor azt találta mondani: „nehéz szeretni”. Valóban, a jó Mark belerúg mindenbe, ami mozog, vagyis nem biztos, hogy mindig a labdába.
A védelem egyesületi hovatartozást illetően úgy áll fel, hogy Stuttgart, Málaga, Everton, PSV, azaz korántsem sztárok alkotják, inkább megbízható szakmunkások. Előrébb már akad Milan-, Bayern München-, Juventus-, Arsenal-, Barcelona- és Internazionale-játékos is, döntő többségük játszott a 2010-es vb-döntőben is. Amit, mint tudjuk, ugyancsak sikerült elveszíteni…
| Aranyosak |
| Hét alkalommal is holland futballistát választottak Európa legjobb futballistájának, ezzel a németalföldiek holtversenyes elsők az örök rivális németekkel. Johan Cruyff és Marco van Basten három-három alkalommal nyert Aranylabdát, az ugyancsak világsztár Ruud Gullitnak egyszer sikerült az élen végeznie. Apró szépséghiba, hogy holland (klub)csapat játékosaként csupán Cruyffnak, neki is mindössze egy alkalommal sikerült győznie: még az Ajax alkalmazottja volt, amikor 1971-ben első lett. A további két elismerést már Barcelona-labdarúgóként gyűjtötte be, ahogy Van Basten és Gullit is légiósként, Milan-sztárként részesült az elismerésben. A legnagyobb holland fölényt – minő meglepetés – az 1988-as szavazás hozta, amelyen Van Basten mögött Gullit volt a második, a meccseket végigrobotoló Rijkaard pedig a harmadik – akkor már mindhárman a Milan futballistái voltak. Egy évvel később csapatukkal meg is nyerték a BEK-et – de ez már egy másik történet… |
| A HOLLAND EB-KERET |
|
Kapusok: Tim Krul (Newcastle United), Maarten Stekelenburg (AS Roma), Michel Vorm (Swansea City) Hátvédek: Khalid Boulahrouz (VfB Stuttgart), Wilfred Bouma (PSV), John Heitinga (Everton), Joris Mathijsen (Málaga), Ron Vlaar (Feyenoord), Gregory van der Wiel (Ajax), Jetro Willems (PSV) Középpályások: Mark van Bommel (AC Milan), Nigel de Jong (Manchester City), Stijn Schaars (Sporting CP), Wesley Sneijder (Internazionale), Kevin Strootman (PSV), Rafael van der Vaart (Tottenham Hotspur), Arjen Robben (Bayern München), Ibrahim Afellay (Barcelona) Támadók: Robin van Persie (Arsenal), Klaas-Jan Huntelaar (Schalke 04), Luuk de Jong (Twente), Dirk Kuyt (Liverpool), Luciano Narsingh (Heerenveen). |
