Kezdjük mindjárt ott, hogy eredetileg nem is erre a meccsre akartam kiruccanni, hanem a most vasárnapi Chelsea-Arsenalra, ám mivel a vendégszektorba max. fekete piacos jeggyel tudtam volna bepréselődni, a hazaiba meg ül a halál, így maradt a cseppet sem „soványka” B-terv: Arsenal-Manchester United. Persze, jogos, ne sírjon a szám, ne panaszkodjak, hogy én igazából nem is erre akartam menni – pedig mint utólag beláttam, ennél bizony jobbat is választhattam volna.
(Nem indult el. De vajon miért?)
No de ki is kellett jutni valahogy, az azonban csak nem akart összejönni. Az indulás szombat hajnalra volt betervezve, csak mivel olyan hó terítette Pestet, mint amelyet Huszti Szabi is ritkán lát Szentpéterváron, ez nem is volt olyan egyszerű mutatvány. Minden mindegy alapon azért fölcuccoltunk a gépre Mozska szurkolókollégával és szíve hölgyével, Ágival, de a pilóta némi hezitálás, körömrágás és miegyéb közepette bejelentette: rövidesen visszafáradunk a terminálba, és jó esetben is csak délután szállunk fel – olyan délután lett belőle, hogy egyenesen törölték a járatot. De legalább az esti gépre sikerült átiratkozni, köszönhetően éles eszű Mozska mesternek, aki ahelyett, hogy beállt volna a végeláthatatlan sorba nyomorogni a néhány megmaradó jegyért, inkább telefonon intézkedett. És láss csodát: túl sok hely valóban nem volt az esti gépen, de mi hárman azért még felfértünk. Ezek után egy rossz szavunk nem volt arra, hogy mintegy két és fél órás késéssel érkeztünk meg a futball őshazájába, annak is a fővárosába, Londonba.
Aznap már csak egy gyors sörre volt idő, hogy aztán vasárnap újult erővel ejtőzzek egyet a Fulham-stadionnál. Helyes kis aréna, közvetlenül a Temze partján, egy hangulatos kis erdei sétára a Putney Bridge metróállomástól. Az eredeti tervek szerint ezt a túrát már egy nappal korábban megejtettem volna, foglaltam ugyanis jegyet a Fulham-Aston Villa bajnokira, az időjárás azonban pofán köpött, így be kell érnem a stadion puszta látványával. Olyan túlságosan sokat nem gyönyörködtem benne, de egyvalamin azért megakadt a szemem: ilyen baromi kis beengedő kapukon a brit lakosság fele nem tudja átpréselni magát. Hirtelen bevillant, ahogy egy kedves barátom, aki – tényleg minden bántó szándék nélkül írom – több kiló, mint ahány centi: ha valaki, hát ő biztosan vesztese lett volna ennek a brit módinak. Vagy amikor 1896-ban megépítették a Craven Cottage-ot, még nem voltak megtermett emberek? Na mindegy, emiatt fájjon a jó húsban lévő embertársaim feje, nekem ilyen gondjaim – egyelőre? – nincsenek.
(Ezen átnyúzni magad nem kis teljesítmény)
A nagy barangolás közben eszembe jutott: hoppácska, már vagy legalább két órája nem ettem, ideje lenne bedobni egy chicken&chipset a Stamford Bridge-nél, ha már úgyis ott van a környéken. Amikor 2008 decemberében kinn voltam az Arsenal-Liverpoolon, már meggyőződtem arról, hogy a Chelsea-stadiontól nem messze lévő büfében elsőrangúan készítik el az általam óhajtott kombinációt, és erre most sem volt panasz. Annál több viszont alkalmi szakácsomra, akit nevezzünk Andynek (ha már Londonban vagyunk). Andy nem átallotta szemrebbenés nélkül megemlíteni, bizony, nagyon bántja a szemét az Arsenal-szettem, ami egy baseballsapkából, egy sálból és egy, a kabát alól kikandikáló feliratozott mezből állt. Mint kiderült, Andy West Ham-drukker, így aztán nem csoda, hogy nem bírta a búrámat. A legkevésbé az tetszett neki, hogy lesújtó pillantásaitól kísérve szembesítettem a szombati, Blackburn elleni 0-0-jukkal, és azt, hogy ők csak azért vannak ott a Premier League-ben, hogy meglegyen a létszám. Másnap a British Museumban egy biztonsági őrrel gyűlt meg a bajom, aki, látván a sálamat, megkérdezte: ugye telesírtam a párnámat (akkor ő már sajnos pontosan tudta, az Arsenal-MU-n nem a hazai csapat nyert 3-1-re…)? Nem is olyan halkan hozzátette, hogy ő Tottenham-drukker, így legszívesebben lenyalná az arcomról a mézédes könnyeimet (bevallom, nem pont így fogalmazott, de jól hangzik, nem?). Erre csupán annyit reagáltam, hogy majd St. Totteringham napján emberkedjen, addig meg foglalkozzon a munkájával, azzal mindenki csak jól jár (St. Totteringham napja az, amikor a Tottenham már matematikailag sem érheti be a tabellán az Arsenalt).
(Cool arsenalos buliverda)
Most pedig vissza a Bridge-hez, ahol az Ágyús-szerkóm nem csak Andyt akasztotta ki. A mellettem elhaladó chelsea-seket szintén nem villanyozta fel, sőt két kissrácot olyannyira meglepte a jelenlétem az ő felségterületükön, hogy újjal mutogattak rám, majd előbb halkan, később annál hangosabban kérték(…), fáradjak néhány kilométerrel odébb. A válasz csak némi integetés volt – valami olyasmi, mint amilyet nemrégiben Gary Neville intézett Carlos Tévez felé.
Ekkor azonban (a néhány perccel korábbi kéréstől függetlenül) megfogant bennem a gondolat, hogy mivel néhány óra múlva derbi, ideje találkozni Mozskával a megbeszélt helyen, az Emirates ágyúinál, hogy az Arsenal-kocsmában legurítsunk néhány pint Guinnesst a Highbury mellett. Mivel csak Mozskának volt belépője a meccsre, Ági ebből a mókából kimaradt, ezért erre a néhány órára alternatív elfoglaltság után nézett. Bánhatja: a Gooner pubban noha hatalmas volt a tömeg, és csak némi várakozás után nyertünk bebocsáttatást, a hangulat már a tetőfokára hágott. Hát még amikor a dekoratív pultoslány a kezünkbe nyomta a két korsót! A szurkolótársak többsége ekkor már nagyon nem volt szomjas, teljes hangerővel szóltak az Arsenalt éltető, illetve az ellenfelet szidalmazó nóták szépen felváltva. Terry botránya természetesen megihlette a goonereket, de a rémügyesen összetákolt versikéből természetesen a szülei sem maradhattak ki. De hát ők adták fel a magaslabdát: mint emlékezetes, JT apja főállásban drogdílerkedik a News of the World leleplező riportja szerint, míg édesanyja lelkén bolti lopás szárad. Miközben a fiacskája heti 170 ezer fontot rak zsebre, csak úgy mellékesen biggyesszük ide.
(Az egykori Highburyből már csak a homlokzat maradt meg)
(A meccs után a félmosoly már a múlté volt)
Bő háromnegyed órával a meccs előtt célba vettük a közeli Emirateset, ott belépés, sör, székfoglalás, székfoglaló, és aztán maga a meccs. A csapatok bevonulásakor egy hatalmas élőképet rajzoltunk ki a székünkre készített piros és fehér kartoncsodákból, és aztán teli torokból zúgott az It’s Arsenal blablabla kezdetű nóta, majd szép sorban a többi. Sokáig nem voltunk nótás kedvünkben, az MU ugyanis (nincs rá jobb szó) szétszívatott minket: Nani akkor etette meg Clichyt, amikor akarta, középpályás védekezésről nem lehetett beszélni, csatár pedig sehol sem volt. Illetve volt, Arsavin, de hát ő valójában nem is csatár, csak annak nevezte ki Wenger! Ja, és majd elfelejtettem, egy Bolton szintű kapus véd az Arsenalban. Illetve bocsánat: Jääskeläinen klasszisokkal jobb, mint Almunia, aki bravúrokra képtelen, és a kötelezőt sem nagyon tudja hozni. Ezen a meccsen „csak” egy kapuba beütött labdája, néhány bizonytalan kijövetele és egy-két ritka balfék kirúgása volt. A másnapi lapok közül egyik sem adott jobbat négyesnél a tízes skálán, de volt, ahol csak hármasra taksálták a „teljesítményét". Szerintem még így is megkegyelmeztek neki, ha én osztályozom, ennyire jól nem jött volna ki belőle.
Ha eltekintünk ezektől az egyénekre lebontott hibahalmazoktól, számomra egy hatalmas tanulsága volt ennek a kilencven percnek: Sir Alex Ferguson egész egyszerűen klasszisokkal jobb edző, mint Arsene Wenger, és az utóbbi évek, évtizedek ezt igazolni is látszanak. Szerény véleményem szerint az Arsenalnál megérett az idő a váltásra, bár jelen pillanatban nehezen tudom elképzelni, hogy bárki a tulajdonosok közül oda merne állni elé, és megkérné arra, ezentúl már csak a pakolással legyen elfoglalva. De hangsúlyozom, ez szigorúan szubjektív álláspont, amivel lehet vitatkozni, de engem az ellenkezőjéről képtelenség meggyőzni. Páran megpróbálták már, de kudarcot vallottak. Ez van.
A meccsen egyébként a legjobb a félidei fish&chips volt (jólesett, mert már több mint két órája nem kajáltam), kis túlzással már önmagában ezért érdemes volt jegyet váltani az Emiratesbe. A belépő mellesleg abszolút nem volt drága az előadáshoz képest, cirka 62 fontért (kb. 18 ezer forint) foglaltam le a klubkártyámmal még január elején. A 3-1-es vereség tudatában persze eltekintettem volna a tranzakciótól, de korábban mindig szerencsét hoztam az Arsenalnak: Isztambulban a Fener ellen 5-2-re nyertünk, az Olimpicóban büntetőkkel továbbjutottunk a Romával szemben, a Slavia Praha elleni 0-0 pedig ugyancsak továbbjutást ért, hogy csak néhányat említsek az eddig arsenalos élményeim közül.
Keserűségemet a lefújás után – hogy, hogy nem – első körben nem Álom manó társaságában próbáltam meg csillapítani, bár az este folyamán legurított sörmennyiség sem tudta feledtetni velem: ez a bajnokság már megint nem a mi kezünkben van, és ha a BL-ben sem áll mellénk a szerencse, akkor, mint az elmúlt öt évben, ismét trófea nélkül zárunk. És ami a legszomorúbb, következményeket várni is felesleges.