Hiába, fogy a magyar szufla Zürichben

Az Interligába való belépés után az EBEL jelentette a magyar jégkorongsport elitje számára a gazdasági menekülő utat, egyben a szakmai előrelépést is az hordozta magában. Az, hogy egyáltalán itt lehetünk, abban óriási érdeme van annak, hogy az osztrák bajnokságban a válogatott gerincét adó fehérváriak emelhettek a csapásszámon és a szapporói Divízió I-es vb-n megleptük a riválisokat, leginkább a feljutásra hajtó favorit ukránokat. Csapatunk aztán jól állt a lábán a rigai olimpiai selejtezőn is, de nem kerülte el a papírformát, három vereséggel zárt.

A fehérvári játékosok már akkor is nehéz szakasz után-közben voltak, amely tempó azt követően sem nagyon lassult. Majd jött a szezon vége és a sokat próbált vitézek Pat Cortina tábornok parancsának engedelmeskedve beleálltak egy igen kemény felkészülésbe. Annak eredménye visszaköszönt a finnek, majd a norvégok elleni felkészülési mérkőzéseken, valamint a vb csoportkörében. Utána azonban jött két nap szünet a magyar csapat számára, majd az osztrákok elleni kínszenvedéses vereség. Kívülről-belülről okosnak lenne a legkönnyebb, legfőképpen utólag. Többen viszont erős fáradtságra, enerváltságra panaszkodnak.

Adjunk igazat nekik is, de a mérleg serpenyőjébe tegyük be rögtön mellé: az EBEL nélkül nem tudnának ezen a tempón játszani. Miképp arra sincs semmi biztosíték, hogyha a közvetlen vb-felkészülés során a kapitány nem kőkemény edzéseket vezényel, hanem annak elején a csapat egyes tagjainak plusz szabadságot ad, akkor ki tudták volna hozni magukból a maximumot legalább a vb három csoportmeccsén, vagy már ott elmaradnak valós képességeiktől?

Minden csapat mellé állandóan, reggeltől estig oda van rendelve egy helyi segítő, aki azonnal tudja, mivel hová és kihez kell fordulni, ha baj van, hol lehet képletesen orvosolni és elintézni ezt-azt. A magyar csapat mellé a középkorú, rendkívül vidám és laza, fülbevalós férfi, Robi került.

Nem véletlenül, tegyük hozzá gyorsan, Robi szülei ugyanis kivándorolt és Svájcba letelepedett magyarok, így fiúk tulajdonképpen perfekt beszéli a magyart. Így mindent megért, a beszédje azonban érthető okokból kevésbé választékos, mintha ténylegesen az anyanyelvén szólalna meg, hiszen ő már Svájcban született, a szülein kívül nincs ami Magyarországhoz kösse. Bár mondjuk az sem kevés.

Robi habitusa és akcentusa miatt a magyar játékosok élcelődésének elsőszámú céltáblája. A laza segítő azonban nem sértődik meg ezeken a tréfákon, veszi a lapot és együtt nevet a rajta mosolygókkal. A játékosok már eleve gúnyt űznek akcentusából, őt meglátva azon nyomban utánozni kezdik.

A kisbuszt vezetve pedig gyakran olyan közlekedi kihágásokra bíztatják – menjen át a már sárgába váltó jelzőlámpán, mérkőzés után a pályától elfelé menet a dugóban araszolva hajtson a külön sávban megugró mentő után –, amik Svájcban természetesen elképzelhetetlenek. Majd miután látják, hogy nem valósul meg kívánságuk, csalódottságuknak adnak hangot, természetesen akkor is a segítő hangján megszólalva.

Robinak eszébe sem jutna a hasonló vezetési stílus, valószínű ő is igen erősen meg van győződve arról, hogy ezek az aranypofa magyar játékosok is csak viccelnek vele. Majd, ha egyszer Budapestre téved autóval, meglátja, hogy olyan messze azért nem jártak a valóságtól a mieink.

Nem mondják ki, nem panaszkodnak, de azért ott van a magyar játékosokban, foglalkoztatja őket, beszélnek róla egymást közt és interjún kívül: a pályán nem mérik őket azonos mércével a riválisokkal. Hiába a minden fronton elismerést keltő helytállás, amelyet igencsak megtámogatott a lelkes szurkolótábor, ahhoz, hogy az elit teljesen egyenjogú tagjai lehessünk, azért még le kell tennünk az asztalra egy-két dolgot. Persze, ha lesz rá lehetőségünk...

Az eddigi három mérkőzésen minket bátrabban ki mertek állítani a bírók, az ellenfélnek meg sokszor büntetést érő dolgokat is elnézték. Ez van, de erre készültek is a mieink, Pat Cortina is felhívta rá a figyelmet, bár megélni és feldolgozni azért lényegesen nehezebb ezt a gyakorlatban, mint elméletben végiggondolni. Sokszor olyan hatást fejt ez ki a magyarokban, hogy mit keresünk mi itt.

Persze, örül nekünk a jégkorongos világ elitje, mint a gazdag ember a régen nem látott kedves, ám szegény rokonnak, de azért ez nem a mi világunk. A hátsó kiskonyhában még jók vagyunk, de a szalonba nehogy már be akarjunk menni.

Az A-csoport kvartettjében a három csoportmérkőzést követően Kanadának 19 kiállítása volt, nekünk 16, a szlovákoknak 15, a fehéroroszoknak kilenc. Viszont említsük meg, a Kanada-Szlovákia rangadón előbbiek 12, utóbbiak tíz kiállítást gyűjtöttek össze egy parázs mérkőzésen. A vb-n mindössze ötször játszhattunk fórban, egy gólt sikerült szereznünk, viszont 14 alkalommal hátrányban kényszerültünk védekezni, négyszer kapituláltunk. Azonban egyik mutatóban sem állunk a rangsor végén.

A játékosok statisztikáját nézve aligha lepődhetünk meg, hogy a vb nem éppen rólunk szól. De ezt vártuk is. Viszont Szuper Levente nevét 89.83 százalékos védési hatékonysággal (148:43 perc alatt 118 lövés, abból 106 védés) egyelőre ott találjuk a kapusok között a középmezőnyben. A játékosok közül egy kivételtől eltekintve mindenki mínuszos mutatóval zárta a csoportkört, Kangyal Balázs ugyanis nullával. A háromszor is kiállított Szélig Viktor mínusz ötje a másik véglet. A ponttáblázaton Peterdi Imre két góllal, Ladányi Balázs két assziszttal áll, egy-egy találatot mondhat magáénak a szlovákok ellen eredményes Holéczy Roger és Jánosi Csaba, valamint egy-egy gólpasszt Kovács Csaba, Tokaji Viktor, Benk András, Kangyal Balázs és Vas Márton.

Hogy kicsoda Raphael? És hogy kerül a csizma az asztalra? Nos, ő az a 12 éves fiatalember, aki a vb kloteni megnyitóünnepségén a csapatunk képviseletében, Magyarország feliratú, számára térdig érő mezben korcsolyázott be a küzdőtérre, kezében zászlóval, felejthetetlen élmény szerezve magának.

A Magyarország-Fehéroroszország találkozót a magyar kispad mögül tekintette meg Raphael, aki teljes odaadással szurkolt kétgólos vereséget szenvedő együttesünknek. Akkor még azt hihettük, hogy egy magyar szurkolóval van dolgunk, csak egy magyarul feltett kérdés után derült ki, hogy rosszul címeztük a dolgot.

Raphael nem véletlenül kerülhetett be a nyitóünnepség szereplői közé, hiszen a helyi korosztályos együttes játékosa. A fiú büszkén mondta, hogy ha majd egyszer felnő, belőle is profi jégkorongozó lesz. Viszont amíg ezidáig csak és kizárólag hazája válogatottja volt a kedvence, a vb-n bizony a magyar csapatot is megkedvelte. A svájciak Bernben játszanak, így adta magát, hogy melyik együttesnek szurkoljon a másik, számára személyesen is átélhető helyszínen.

Elmondása szerint is kiváló a magyar csapat, a lelkes magyar tábor szurkolását látva pedig nagyon büszke, hogy neki jutott az elosztásnál válogatottunk dressze. Annak csak mi gondoltunk utána, hogy csapaton belül nem lehet igen magasan a rangsorban, hiszen nem valószínű, hogy a vb előtt a magyar mezért törték volna össze magukat az ifjú svájci reménységek. Vagy éppen az edző nem a legjobbaknál kezdi a kanadai vagy a cseh válogatott mezének kiosztását, amit emléknek meg is tarthatnak.

Ám így átélve a vb-t már aligha bánhatja, hogy a sors így hozta őt közelebb a magyar csapathoz. Ki gondolná, de így is lehet a nagyvilágban barátokat szerezni.

Három éjszakát is egy zürichi kórházban kénytelen tölteni Benk András, a magyar válogatott támadója, aki a vasárnapi, Kanada elleni találkozón szenvedett kulcscsontörést. A látogatás mellett persze volt lehetőségünk megfigyelni egy igazi svájci kórház mindennapi életét kicsit belülről.

A Balgrist Klinika a zürichi tó partjának északi részén elterülő dombon található, a belvárostól mindössze öt, bár igen hosszú villamosmegállóra. Az épülethez érve a portán belépve először is feltűnik, hogy tömegnek semmi jele. Most a magyarországi és a svájci tisztaság közötti különbséget nem is részleteznénk. No persze, az árak meggondolásra késztethetik a betegeket, mit, hol és hogyan kezeltessenek.

A földszinten kiszolgáló helységek – büfé, kis közért és drogéria – várták a betegeket és a látogatókat. Hétfőn dél körül igencsak visszafogott a létszám. Az emeletre felérve kihalt volt a folyosó, csupán egy ott dolgozó fiatalember serénykedett, aki szemmel láthatóan csak a rendért volt felelős, de azonnal útbaigazítást adott a szoba pontos helyét illetően. Majd megjegyezte, hogy tud a súlyos vereségünkről és látta az ominózus ütközést is. Miután Benk András szobájában éppen tartott a vizit, a folyosóra kényszerültünk két percre.

A fiatalember azonnal odajött és megkérdezte, hogy szervírozhat-e addig valamilyen frissítőt. Rajtunk volt a megdöbbenés sora: valljuk be, ehhez nem igazán szoktunk odahaza. Más látogatóknak hasonló élményben volt részük. Amikor a betegek megkapták a teájukat és látták, hogy a szobában vendégek is vannak, kérés nélkül nekik is jutott egy kis folyadék utánpótlás.

Benk András szobája a folyosó végén volt található. Óriási ablaka a közeli, zöldellő hegyre és villaszerű házakra nézett. Délelőtt még a szoba túlsó végéből látható zürichi tavat is látni lehetett, ám időközben a behoztak egy másik sérültet is, a két ágy között pedig elhúztak egy átláthatatlant, de a fényt átengedő vajszínű műanyag függönyt. Így a magyar játékos kilátása leszűkült, de ezt nem igazán bánta. „Hibátlan ez így is”- volt Benk ezzel kapcsolatos megjegyzése. A játékosnak a műtét után folyamatosan ellenőrizték a vérnyomását, délelőtt tízig egy megfigyelőben tartották, majd onnan vitték be a tágas és világos szobába.

Gyakorlatilag félóráként jut arra kapacitás és figyelem, hogy valaki rápillantson a betegekre. A vizithez négy doktornő vonult ki, egyikük guruló asztalon olyan komoly, számítógéppel egybekötött vérnyomásmérőt tolt maga előtt, mintha nem is ellenőrizni, hanem már egyenesen műteni jöttek volna. Ebédre zöldségeket és gyümölcsöket is szervíroztak, igényes kiszerelésben. Itt, ha nem is érdemes és nem is olcsó betegnek lenni, azért mindenképpen megkönnyebbülést ad, ha csak a gyógyulásra kell koncentrálni.

Már a Kanada-Magyarország találkozót megelőzően az esélyes, vb-favorit tengerentúliak azt várták: mikor léphetnek jégre a fantasztikus hangulatot adó magyar tábor előtt. Nos, erre vasárnap este sor került, és bizony el kell ismerjük: amennyit segített a mieinknek a lelkes közönség, legalább annyira feldobta az ellenfelet is.

A bemelegítésre érkezve a kanadaiak a magyar tábor előtt sorakoztak fel. Korcsolyázás közben, vagy éppen nyújtásnál mosolyogva, csillogó szemekkel néztek fel az egyre inkább megtelő szektorra még a legnagyobb klasszisok is. Otthon létszámban több nézőhöz szoktak, de itt igazi szurkolókkal találták szembe magukat.

Ennek megfelelően dobták bele magukat a küzdelembe is. Amíg egy ilyen papírforma mérkőzésen – mint volt esetükben pénteken a Fehéroroszország elleni találkozó –, általában békésen csordogál a játék, aztán előbb-utóbb érvényre jut a két csapat közötti különbség és összehozzák az öt gól körüli előnyt. Ellenünk azonban már az első perctől kezdődően olyan elszántsággal játszottak, mintha mondjuk az oroszok elleni vb-döntőben lennének.

Egy hangulattalan találkozón valószínű mi is megúsztuk volna öttel, így azonban nem lehetett kivédeni. Ahogy bekezdtek a juharlevelesek az elején, a végén már annak kellett örülnünk, hogy tíz kapott gól alatt maradtunk. Ráadásul nem is elégedtek meg a nagyarányú győzelemmel, olyan sebességet és ütközéseket, szurkálásokat produkáltak, ami egyáltalán nem volt benne a számukra abszolút tétnélküli találkozóban.

mérkőzés után gratuláció során Jason Speazza, az első sor támadója oda is ment Ennaffati Omarhoz és elárulta neki: bizony van olyan a magyarok birtokában, amire még ők, a tanítómesterek is irigyek. Ez pedig nem más, mint a táborunk, mert hiába a félelmetes eredménysoruk, ilyen még nekik sincs.

A magyar együttesnek szombaton nem volt fellépése, Pat Cortina így a kanadaiak elleni találkozót megelőzően alaposan megdolgoztatta kiválasztottjait a dübendorfi arénában, amelyek az edzések helyszíne. Megközelítése viszont körülményes: a Klotenből 20-25 perces buszúttal elérhető létesítményt felszerelésben teszik meg a csapatok.

Öltözés, felszerelés ugyanis a kloteni csarnokban van. Az edzés tehát lényegében ott kezdődik, majd szerelésben út Dübendorfig, majd a trénig végével onnan vissza a kiindulási pontra. Szerelésben, teljes harci díszben, korcsolyával a kézben. Csapatunk védője, Horváth András mutatta be azt a Copperfieldet idéző trükköt, hogy a buszból kétszer ment az öltöző felé, miközben egyszer sem ment vissza.

„De mentem, csak hát mi is gyorsulunk itt az A-csoportban. Biztos olyan gyors voltam visszafelé, hogy észre sem lehetett venni. Nagyon melegem volt a buszban, így már ott levettem a szerelésemet, amit így egyszerre nem, csak fordulva tudtam bevinni az öltözőbe.” A magyar játékosok közül néhányan levezetési céllal kint maradnak futni, nyújtani, labdázni – Ladányi Balázs strandpapucsban dekázik és trükközik –, a többieknek elég volt a kőkeményre sikerült gyakorlás, már az ebédre készülnek. Nem úgy a finnek és a norvégok, akikre a szombati nap első összecsapása vár.

A labda előbbieknél is főszereplő a bemelegítés során – a „nem esik le a labda” játékban biztos vernénk őket –, de nem keresnek hozzá ideális helyet, hanem megállnak a szurkolói sátor mellett. Kevés olyan vb képzelhető el, ahol még az is belefér, hogy a spílerek a korán érkező drukkerek mellett hangolódjanak. Pár perc múlva azonban véget ért a jó világ: a rendezők a szurkolókat eltessékelték a számukra normális esetben azért lezárt területről, a finneket pedig megkérték, hogy máshol űzzék az ipart.

A kloteni csarnok impozáns, de azért a létesítmény befogadóképessége, már ami a csapatokat illeti, igencsak korlátozott. Persze, normális esetben a hazai és a vendégcsapatra kell gondolniuk, jelen helyzetben viszont nyolc gárdáról kell gondoskodniuk, tulajdonképpen egyszerre, párhuzamosan.

Így történhetett meg az a furcsaság, hogy a dánok például egy telepített konténerben kénytelenek átöltözni, nekünk pedig a küzdőtértől távoli, alagsori öltöző jutott osztályrészül. Persze, a magyar jégkorong helyzetét és körülményeit ismerve, játékosaink abból sem csinálnának maguknak gondot, hogyha a kispadon kellene átöltözniük.

Szerencsére erről szó sincs, viszont az alagsornak megvan az a hátulütője, hogy a nagy távolság miatt, a mérkőzések komoly tempójához képest immár szűkre szabott pihenőidőt a harmadszünetekben jobbára plusz túrázással töltik játékosaink.

Amikor minden másodperc fontos lehet a pihenést illetően. Így viszont fennáll a veszélye, hogy akár még egy kisbüntetésbe is beleszaladunk, ha a szünetben hosszúra nyúlik a szövetségi kapitány által az eligazítás, vagy éppen fáradó játékosaink nem tudják kapkodni a lábukat és késve érkezünk vissza a jégre.