Amerikában élsz, de magyar színekben versenyzel. Évente hányszor tudsz hazajönni Magyarországra?
Fazekas-Zur Krisztina: Három éve élek kint, és ezalatt évente kétszer azért mindig haza tudtam jönni. Idén egy hosszabb időre is, április végétől egészen augusztusig itthon voltam, és január másodikáig most is itt leszünk a férjemmel. Február környékén egy győri edzőtáborba is szeretnék majd hazajönni, de hogy jövőre mikor és hányszor jövök haza, az a szövetségtől is függ, a versenyektől és az edzőtáboroktól, de mivel naptár egyelőre nincs, még nem is tudjuk felépíteni a következő évet. Türelmesen várunk.
Volt az utóbbi évek alatt olyan elhatározásod, hogy végleg hazajössz, vagy végleg kint maradsz?
F.Z.K.: Egyelőre nem gondolkozom azon, hogy visszajövök, egyrészt mert kint valóban sokkal kedvezőbbek az életkörülmények, másrészt a férjemnek sem lenne itt annyi lehetősége, aki egyébként háromszoros olimpikon kajakos, és edzőként dolgozik kint. Én pedig nem szeretném őt egy nehéz a szituációba belekényszeríteni. De nem mondom azt, hogy soha, mert nagyon hiányzik Magyarország.
Nem okoz sok gondot ez a kettős élet? Ott és itt?
F.Z.K.: Az első évem lelkileg nagyon nehéz volt. Valósággal sokkolt, hogy milyen nagy kint minden, de fokozatosan megtanultam kezelni a helyzetet, és most már nagyon örülök annak, hogy kimozdultam. Már csak Amerika méretei miatt is hatalmas lett a tér, rengeteget utaztam. Kinyílt a világ, számtalan emberrel megismerkedtem. Élvezem, hogy ilyen világpolgári életet tudok élni.
És a kinti kajak?
F.Z.K.: Ez már nehezebb kérdés, mert kint a kajak nem számít nagy sportnak. Nincsenek csapatok, ahova be lehetne társulni. Ezért ugyan nagyon nehéz, de az év nagy részében Rami, a férjem segítségével egyedül készülök. Nagyon örülök, ha időnként jönnek külföldiek, mint most a szlovákok, vagy korábban a németek, és persze szeretem a hazai edzőtáborokat is. A klubomban egyébként a körülmények is nagyon jók, sok az evezős, mert az viszont elismert, ösztöndíjas egyetemi sportág kint. A tél nehéz, mint a kajakosoknak általában, mert akkor a konditerembe és az uszodába szorulunk, de azért akkora különbség nincs az itthoni viszonyokhoz képest. A kajak és a lapát ugyanaz, a víz pedig Amerikában is víz.
A víz az tényleg víz, de sportág kicsit más: ez a SUP, vagyis a szörfdeszkán evezés |
De a felkészüléshez azért nem kell egy csapat?
F.Z.K.: Nem feltétlenül. Szerintem itthon szemléletváltás kell, mint pár éve nálam. Ez nemcsak a sportolókon, hanem az edzőkön is múlik, mert ha egy élsportoló egyedül is fel tud készülni, akkor itthon nem lehet baj a sportággal sem. Egy csapat persze segítség, de nem azon múlik minden. Nem kell annyira kontrollálni mindent, szabad teret kell adni a sportolóknak. De a magyar kajak-kenu visszaesése szerintem egyébként is normális, mert a nemzetközi mezőny nagyon jön föl.
Mostanában a magyar kajak-kenu az elvándorlásoktól volt hangos. Konkrétan Janics Natasa ügyéről mit gondolsz?
F.Z.K.: Nehéz kérdés, mert senki sem lát bele igazán, és én sem beszéltem erről Natasával személyesen. Viszont meg tudom érteni a döntését, már csak ha magamból indulok is ki, ugyanis nekem fantasztikus érzés volt minden sikert magyar színekben elérni. Én itt születtem, harminc évig itt éltem, nekem ez a hazám. Megértem, ha a saját hazája színeiben is szeretne olyan sikereket elérni, mint amilyeneket a választottéban, Magyarországéban elért.
Te egyébként hogyan álltál az országváltás kérdéséhez?
F.Z.K.: Én két évig amerikai színekben versenyeztem, anno azért mentem ki, mert a párom kint élt, én pedig lassan abba akartam hagyni a kajakozást. De kint várnom kellett a zöldkártyára, dolgozni így még nem tudtam, és ha tudtam is volna, sportmenedzseri diplomám ugyan van, de sosem dolgoztam benne. Nem volt gyakorlatom, angolul pedig nem tudtam olyan jól. Akkor úgy gondoltam, az átmeneti időben kajakozom tovább, hiszen ehhez értek a legjobban. Ez volt az egyik biztos pont akkor az életemben. Mivel azonban a magyar szövetség és a klubom minden támogatást megvont tőlem, úgy döntöttem, hogy kint próbálok meg támogatót szerezni. Így aztán 2010-ben és 2011-ben amerikai színekben versenyeztem.
Idén mégis visszatértél.
F.Z.K.: Igen, leginkább azért, mert az olimpia minden világversenytől különbözik. Márpedig olimpián csak az indulhat, akinek van útlevele, magyarul állampolgárnak kell lennie. Én pedig magyar állampolgár vagyok, így nekem csak ez az egy lehetőségem volt, hogy induljak az olimpián.
Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Kovács Katalin és Fazekas-Zur Krisztina a dobogó tetején Londonban |
A visszatérésed nem mindenkivel volt sima. Sok konfliktusod volt?
F.Z.K.: Ebből a szempontból azért voltam szerencsés, mert az eredményeim beszéltek helyettem. Nem volt hátszelem. A válogatón második lettem, ezzel az eredménnyel kerültem be a négyesbe. Ez azért nehezen lett volna támadható, már csak azért is, mert a válogatási elvek pontról pontra le voltak írva. Paksy Timinek például szerintem személyes oka volt arra, hogy megtámadjon, miután a második válogatón már úgy döntöttem, nem vele megyek párosban. Más támadás viszont nem ért, és a négyes tagjai is nagyon örültek nekem, mert látták, milyen jó formában vagyok.
A magyar szövetséggel jó a kapcsolatod?
F.Z.K.: Még ha el is mentem az országból, nekem igazán sosem volt rossz kapcsolatom velük. Nekik volt egy olyan irányelvük, hogy aki nem itthon készül, azt nem támogatják, mert nem látják, mit csinál, hogyan edz, és nem tudják ellenőrizni. Ez szerintem kicsit berögzött dolog, és nem hitték el nekem, hogy edzeni fogok rendesen. Ezzel én nem értettem egyet, és ezért indultam amerikai színekben. Most is van, amit másképp gondolok, ezt el is mondom, de nem vagyok az a háborúzgatós típus. Szeretem inkább diplomatikusan elintézni a dolgaimat.
Mik a terveid a jövőben?
F.Z.K.: A kajak-kenu szerencsés sportág abból a szempontból, hogy sokáig lehet művelni, hosszútávon nem teszi tönkre az embert, és nem is balesetveszélyes. Ezért mindenképpen szeretnék Rióig kajakozni, ez az olimpia nagyon bejött, és szeretném átélni még egyszer ezt az élményt. Ugyanakkor az elkövetkezendő négy év nekem már útkeresés is lesz, mert foglalkoznom kell azzal is, mit csinálok majd utána. Edzősködésben nem gondolkozom, de egy magániskolában igen. Oda mondjuk szívesen bevonnám a kajakot is, de hogy hogyan, azt még nem tudom, mert Amerikában teljesen megölték ezt a sportot. Kevesen űzik, válogatókra is csak 15-20-an járnak. Egy ekkora országban! Persze, ilyen eredményekkel, mint nekem, biztosan felvennének valahova edzőnek, de kit kellene edzenem? Mi a férjemmel azért igyekszünk megmenteni a sportágat kint is, de nincs könnyű dolgunk.
Vincze Szabolcs