ELŐZMÉNYEK - A PETŐVÁRY ZSOLTTAL KÉSZÍTETT INTERJÚNK ELSŐ RÉSZE!
„Annyi jó élmény ért minket és barátságos emberrel találkoztunk, hogy meg sem lehet említeni mindet. Vendéglátóink annyira figyelmesek voltak, bárhová mentünk a gázkitermeléséről híres és abból élő négyszázezres városban, valaki mindig elkísért bennünket. Egyébként is egy ötcsillagos szállodában laktunk, de ha mindez még nem lett volna elég, akárhova mentünk, amire csak ránéztünk, kezünkbe fogtuk egy boltban, valaki a társaságból mindig előlépett és azonnal fizetett. Mint a szólásbeli katonatisztek, de tényleg. Annyira akarták, hogy jól érezzük magunkat. A szállodában meg a fogyatás után csak alá kellett írnunk a számlákat, más dolgunk sem volt.”
„Különben a létesítményekkel nincsenek gondjaik, igaz nem úgy tervezték a fedett uszodákat, hogy oda nagy közönség is kilátogat majd. A hazai meccsünkön, amit nyertünk, körülbelül ötszázan lehettek, de mivel nem volt lelátó, csak a medence szélén egy kis lépcső, ott álltak körbe. Persze csak férfiak, hiszen nők ilyen nyilvános helyekre nem mehetnek.”
„Egy bajom volt mindössze, hogy a víz hőmérséklete náluk 32-33 Celsius fok körül van, ehhez vannak hozzászokva. Én nem, mondtam nekik, ebbe a termálvízbe én bele nem megyek. Vagy ha bele is megyek, játszani nem fogok. Így lehűttettem 28 Celcius fokra, vállalva a köz haragját, hiszen a meccsek előtt és után az ott élők-dolgozók használják az uszodát. A mienkét éppen a helyi gázgyár dolgozói, mert ennek csapatába voltunk hivatalosak. A nagy rivális az olajgyár csapata, de van klubja a benzingyárnak is. Na, ez a vízhőmérséklet volt az egyetlen ütközési pont volt a kint tartózkodásunk alatt.”
„Az egyik mérkőzésünket az iraki határ mellett játszottuk, de meglepetésemre a medence nem volt szabványos méret, csak 20x11 méteres. Ezt úgy hidalják át, hogy eggyel kevesebb mezőnyjátékos játszik, megegyezéses alapon. Különben kuriózum volt ott a játékunk, mert jövőre már nem lehet ott mérkőzést rendezni, most is csak kivételesen kaptak engedélyt. De legalább a felúszással nem kellett sokat vacakolni, gyakorlatilag a középkezdést kapura lehetett lőni.”
„A vízilabdáról talán még ennyit érdemes megjegyezni, hogy fizikailag a többség jól el van eresztve. Az úszótudással nincsenek különösebb gondjaik, rombolni tudnak, már nem úgy van, hogy bemegyek azt lövök egy ötöst, keményen meg kell azért szenvedni. Viszont technikailag és taktikailag még van mit bepótolniuk. Csakúgy, mint a játékvezetés terén. Hogy is mondjam, a bírók nem szeretik szétfújni a meccseket, divatos kifejezéssel élve, valóban nem nyúlnak bele a mérkőzésbe. Inkább hagyják a dolgokat a maguk medrében csordogálni, de ahol népi sport a birkózás, ott ezen nem szabad csodálkozni. Most, hogy szárazon, vagy vízben, ez tulajdonképpen mindegy is.”
„A távolságokról is egy keveset, hiszen európai, de még inkább magyarországi vendégként nekem szokatlan volt, hogy leszállt valahol a repülőnk és utána 300 kilométert még lazán mentünk. De előfordult velünk az is, hogy homokvihar miatt lezárták a repteret. Nekünk viszont indult vissza a gépünk egy másik, igen távoli reptérről. Este tíz körül voltunk már, sürgetett az idő, hiszen nyolc óra volt már csak hátra az indulásig. Kérdeztük, mikorra várható, hogy eláll a homokvihar. Azt a választ kaptuk: fogalmuk sincs, lehet egy óra, de akár egy nap, egy hét is. Na, erre nekünk nincs időnk. Fogott a csapat három taxit, beültünk és már indultunk is. De nem a szomszédba kellett ám menni, hanem ezer kilométerre! Ezer kilométer taxival, mintha Budapestről elmennénk taxival Zürichbe vagy Milánóba!”
„Rengetegen ismertek meg minket, állítottak meg úton-útfélen egy fotóra és egy autogramra, hiszen jól fel volt vezetve az érkezésünk, sokan tudtak rólunk, a szóbeszéd is minden bizonnyal dolgozott: jön a városba két vízilabdás Európából. Az utcán aztán már nem volt nehéz kiszúrni minket a 160-170 centiméter közötti átlagból. Én 190 fölötti vagyok, Roman pedig üti a két métert. A ruházatunkról ne is tegyek említést, rajtunk általában színes dolgok voltak, ott viszont a fekete és a fehér az örök divat, mást talál nem is ismernek. De hogy nem hordanak, az biztos.”
„A sportra különben nagyon adnak, a sportolókat nagy tisztelet övezi. Találkoztunk az iráni ökölvívó-válogatott tagjaival, akik a fotókon azonnal beálltak bunyós pózba. De volt szerencsénk találkozni a nagy bajnokukkal, a helyi Herkulessel, a kétszeres olimpiai bajnok súlyemelővel, Hosszein Rezazadehhel. Őt aztán különösen nagy kultusz övezi, de azóta kifejezetten félistenként kezelik, hogy nem fogadta el a törökök mesés ajánlatát és otthon maradt. Állandóan tucatnyian lesik minden kívánságát, lépését. Egy reggelinél futottunk össze vele, kíváncsiságból lestük, mit képes elfogyasztani. Hát, az nem volt semmi: 25 főtt tojással kezdte a reggelit, bemelegítésnek, utána nézett körbe a reggeliző-asztalon. Pár centivel talán alacsonyabb volt nálam, emlékeim szerint a versenysúlya olyan 150 kilogramm körül mozoghatott.”
„De sok helyen találkoztunk melegítőbe öltözött sportolókkal, akiktől kifejezetten elvárják, hogy tudassák a külvilággal: ők bizony mivel foglalkoznak. Amikor két éve a pécsi csapattal egy nemzetközi tornán voltunk Iránban, akkor megkértek minket, hogy melegítőben járjunk, hadd tudja rólunk azonnal mindenki, hogy sportolók vagyunk, nem turisták, mert akkor megkülönböztetett figyelem övez bennünket.”
Petőváry Zsoltot nem kell sokáig nélkülözniük az irániaknak, hiszen februárban az OSC-vel egy újbóli meghívásnak eleget téve nemzetközi tornán vesz részt. De a „gázos-csapat” számít a szolgálataira a bajnoki rájátszásban – az „olajos-csapatot” meg hadd egye a fene –, miként az ázsiai BL-döntőben is. Utóbbi lehetőségek azonban igencsak képlékenyek egyelőre, legalábbis a magyar vízilabdás szerint.