Most jutott el oda, hogy mindent felvállal. Mintha már nem is benne élne - hanem felülről nézné önmagát. Például azt a kesehajú, szőke kisfiút a rá nyomokban sem hasonlító fekete hajú apa ölében. Azt a fiút, akit valamiért, valami megmagyarázhatatlan okból senki nem akar szeretni. Még az édesanyja sem. Hatvanhárom év kellett hozzá, hogy tisztán lásson. Lehet, hogy már korábban is tisztán látott volna - de még nem akart. Most jött el az idő.
A könyvnapra megjelent "Valahogy mindig félúton"-ban Varga Zoltán ennyit ír erről:
"Apám a háborúban volt. Sztálingrád alatt valahol és nagyon régen járt otthon, mire én megszülettem 1945. január elsején. (...) Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú, csaknem fehér. Teljesen más, mint a többiek."
Magyarország megszállásának napján, 1944. március 19-én a 16. SS-hadosztály kapta a feladatot, hogy átlépve a határt, a Sopron - Sárvár - Veszprém - Székesfehérvár útvonalon haladjon Budapest felé, útközben egy-egy hadosztály csoportot hagyva a fontosabb ipari és stratégiai körzetek biztosítására.
Közülük egy jelentős erő kapott parancsot arra, hogy Válon szálljon meg. A magasabb rangú SS-tisztek természetesen a legmódosabb házakba költöztek. Az egyik ilyen, kívülről, belülről is mutatós, hatalmas udvarral rendelkező ház közvetlenül a Dreher kastély mellett Sturczék háza volt. Varga Zoltán anyai nagyszüleinek a háza. Külön a nagyszülőké és külön Varga Zoltán édesanyjáé…
„Már óvodába, már iskolába jártam, amikor észlelni kezdtem: az idő tájt azért nagyon kevesen születtek, amikor én. Szinte nem is volt hozzám hasonló korú gyerek. Egyedül játszottam, egyedül csavarogtam. Talán nemcsak azért, mert Válon egy korosztály hiányzott, hanem azért is, mert... Akik mindent tudtak, azok ugyan nem beszéltek, de... Valahogy elzárták tőlem a gyerekeiket. Valami mégiscsak zavarta őket...
Erről azért nagyon sok minden eszembe jut. Hogy milyen gyorsan tanultam később a németet, hogy a német biztosítónál már én beszéltem a legjobban, a Németországban születetteknél is jobban a nyelvet. Hogy fogalmam sincs honnan, de beugrottak szavak... De azért mégsem lettem igazán német. Pontosabban: németnek egy kicsit magyar, magyarnak egy kicsit mindig német maradtam.”
A témáról bővebben a Sport extra című kedden megjelenő hetilapban olvashatnak.