Rabló-pandúr: a legütősebb huligánsztori

Miért most, csaknem húsz évvel a film, és 25 évvel az események után írtad meg ezt a könyvet?

James Bannon: Legfontosabb esetemben az időzítés volt, ezért kivártam. Egyrészt szerettem volna, hogy a kollégáim, akik velem együtt dolgoztak ezen az ügyön, leszereljenek, mert nem akartam kényes helyzetbe hozni őket. Ez tavaly történt meg. Utána közösen beszéltük meg, hogy szeretnénk, ha szélesebb körben is ismertté válna a történetünk. Másrészt nemcsak én, hanem az általam megfigyelt huligánok is öregebbek lettek.

Annak idején miért téged találtak meg ezzel az állással?

James Bannon: 18 évesen már a rendőrség kötelékébe kerültem, akkoriban pedig nagyon elharapózott Angliában a huliganizmus. A kormány tenni akart ellene valamit. Az őrmesterem látott bennem valamit, amiből azt gondolta, hogy alkalmas vagyok erre a munkára. Mint kiderült, nem is tévedett, hiszen nem vagyok sem halott, sem börtönben.

Hogyan tudtad összeegyeztetni ezt a két, egymástól gyökeresen eltérő életmódot: a huligánét és a rendőrét?

James Bannon: Nem is olyan nehezen, mint gondolnád. Persze voltak folyamatos nehézségek, de nekem a huligánszerepem volt a legfontosabb. Ahhoz kellett igazítani mindent, és közben szem előtt kellett tartanom, hogy rendőr vagyok, és az, amit teszünk, sok mindenkin segíthet. Az igaz, hogy hatással volt egymásra a kettő, mert a "normális" életemben is egyre csúnyábban beszéltem, többet söröztem, a stílusom is más lett, és többet foglalkoztam a focival.

Voltak pillanatok, mikor azt gondoltad, talán jobban élvezed ezt a huligánéletet, mint az igazit?

James Bannon: Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy igen. Egyrészt nem minden szurkoló huligán, vagy ha az is, egyáltalán nem a legrosszabbak közül való. Jó barátságokat kötöttem, szinte egy családhoz tartoztam, akik ott voltak mellettem. Biztos lehettem benne, valaki mindig segít, ha baj van. Ez nagyon bajtársias érzés. Másrészt Millwall-szurkolóként is a legjobb időszakra esett a munka, mert feljutottunk az első osztályba, ami megint csak lelkesítő volt.

Ezek szerint azóta is a Millwallnak szurkolsz?

James Bannon: Persze, csak már nem úgy, mint régen. Évente csak 2-3 meccsre megyek ki, a nagyobbakra, és persze más szektorba, mint annak idején.

James Bannon, a könyv főhőse és szerzője (középen) a budapesti könyvbemutatón

Találkoztál azóta valakivel az általad megfigyelt huligánok közül?

James Bannon: Igen, egyikükkel pont a Millwall stadionjában, a Denben. Meglepődött, de furcsa módon nem volt rám mérges. Sőt, úgy éreztem, tiszteli azt, amit csináltam. Másokkal nem futottam össze, igaz nem is kerestem az alkalmat, mert az nem biztos, hogy ilyen békésen ért volna véget. De ezzel persze számoltam már az akció elején.

Sosem féltél attól, hogy valami komoly sérülést fogsz szenvedni? Megütnek, megrúgnak vagy esetleg megszúrnak?

James Bannon: Furcsán hangzik, de nem. Ennek az oka szerintem az, hogy mindössze 21 éves voltam, így nem mértem fel igazán, mivel jár egy ilyen meló. Szupermennek, sérthetetlennek éreztem magam. De ezt szerintem nem is lehetett volna másképp csinálni. Egy harmincéves ember például már aggódik a családja, a gyerekei miatt. Egyébként pedig a két és fél éves akció alatt csak egyetlen huligánnal találkoztam, akinél mindig kés volt, de sosem láttam használni. Akkoriban az ökölharc volt "divatban".

A huligánok csak egymást csépelték, vagy időnként ártatlanokat is?

James Bannon: Egyszer, még az akció elején a Millwall-huligánok eszméletlenre vertek egy családapát, csak mert Crystal Palace-kitűzőt viselt a dzsekije gallérján. Ott volt a szerencsétlen férfi két gyereke és a felesége is, ők végignézték. Legszívesebben lerángattam volna róla őket, de csak álltam ott, hiszen nem tehettem meg, hogy veszélyeztessem a rendőri küldetésünket. Emlékszem, gyorsan elkezdtem énekelni teli torokból a klub himnuszát, hogy magamra vonjam a figyelmet, és véget érjen ez a brutalitás.

Mennyire féltél, hogy lebuksz? Mit tettél volna akkor?

James Bannon: Fogalmam sincs. Egyébként volt olyan, hogy közel álltunk a lebukáshoz az egyik társam hülyesége miatt. Akkor rögtönöztem, és írástudatlannak tettettem maga, mert ki gondolná valakiről, hogy rendőr, ha nem tud írni és olvasni sem? Ezzel azonban csak a saját dolgomat nehezítettem meg, mert utána nem volt könnyű két évig eljátszanom, hogy nem ismerem a betűket. Szóval voltak érdekes, már-már komikus akcióink is.

Mondanál példát?

James Bannon: A legkellemetlenebb talán az volt, mikor az akciónk vezetőjével még az első hetekben bementünk egy olyan kocsmába, ami köztudottan a Millwall-huligánok törzshelye volt. A főnököm nagyon szórakoztató ember volt, de a futball egyáltalán nem érdekelte, és erre a munkára szerintem nem is volt alkalmas. Először elkezdte kitartóan bámulni a nehézfiúkat, azok persze azonnal belékötöttek, és mire visszaértem a WC-ről, már szabályosan körbeállták. Menekülni nem lehetett. Kérdésekkel bombáztak minket - azaz inkább őt -, majd megkérdezték tőle, egyetért-e azzal, hogy John Fashanu az egyik leglassabb fehér csatár volt az elmúlt szezonokban. Ő buzgón bólogatott, Fashanu viszont fekete volt, ráadásul gyors is, így nekünk estek, és alaposan helybenhagytak minket.

Viselkedtek valaha az általad megfigyelt angol huligánok rasszista, vagy antiszemita módon?

James Bannon: Soha, egy ilyen alkalomra sem emlékszem. Már csak azért sem, mert nem egy vezetőjük például fekete volt. Ha egy-egy színesbőrű játékost kitütyültek, akkor azt csak azért tettték, mert az ellenfél futballistája volt, és sosem a bőre színe miatt.

Mint mondtad, ez egy munka volt. Mégis, van lelkiismert-furdalásod? Sajnálsz valakit? Hiszen ők a barátjuknak tartottak?

James Bannon: Nézd, sosem szabadott elfelejtenem, hogy ezt miért csinálom. Arra azért figyeltem, hogy a nagykutyákkal ne alakítsak ki szoros kapcsolatot, akikkel viszont összebarátkoztam, rendes srácok voltak, nem pedig agresszív huligánok, akik keresik a balhét. Jó volt velük lógni, és egy kicsit valóban szomorú voltam, mikor el kellett tőlük válnom. Másrészről a csoportomból senkit sem tartóztattak le.

Vagyis eredménytelenül zárult az akció?

James Bannon: Igen is, meg nem is. Pár embert elfogtak, akiket nem ismertem közelebbről, de ennyi. Pedig szilárd bizonyítékokat is szereztünk, többek ellen fel lehetett volna használni. Aztán az egésznek egyetlen telefonhívással lett vége, mert fentről lefújták az egészet. Politikai döntés született, akárcsak az akció kezdetén.

És veled mi történt ezután?

James Bannon: Elhagytam a rendőrséget. Kicsit csalódtam is ebben az egészben, mert így ért véget, ráadásul az egyik felettesem is azt mondta, hogy ha erre a munkára képes voltam, akkor mindenre képes vagyok az életben. Igaza lett.

Vincze Szabolcs

És íme, az I.D. - Személyazonosság című teljes film, magyar felirattal: