Még egy hete sem szálltam le Ferihegyen, mikor máris hevesen arcomba csapott a változatlanság ismerős, itthoni szele, mely Európában talán a Kárpát-medencében fúj a legkitartóbban. Kezembe vettem az aznapi Nemzeti Sportot, és lelkesen elolvastam, hogy új kapitányunk van, mert (és itt már nem voltam olyan lelkes) a Magyar Labdarúgó Szövetség, mely Egervári Sándor felmondása után szakadtalan harsogva külföldi szakembert ígért a magyar válogatott kispadjára, kinevezte a helyére Pintér Attilát. Aki biztosan nem külföldi, és nem tudom, mennyire szakember, ennyi viszont nekem elég is volt, tudtam, hazaértem.
Bár akkor én is ugyanúgy felháborodtam, mint minden jóérzésű magyar futballszurkoló, egyetértettem a kollégákkal és a drukkerekkel, akik nemzeti szintű átverésről beszéltek, a hozzáállásom hamarosan megváltozott. Leginkább azért, mert - bár talán nem illik ide - arcul csapott Karl Erik Böhn tragédiája, ami megintcsak ráirányította a figyelmemet az élet fontos dolgaira, egyben hirtelen higgadtan tudtam gondolni minden másra. A magyar focira is, ahol csak annyi a titok, hogy kezeljük a helyünkön saját magunkat. És persze Pintér Attilát.
Rájöttem, hogy Pinyő kinevezése nem is olyan ördögtől való, sőt logikus lépés volt Magyarországon, aminek a mozgatórugója az lehetett (legalábbis remélem), hogy a magyar foci jelenleg úgyis akkora szeméthegy, hogy felesleges sok pénzt pazarolni egy komoly (vagy egyáltalán igazi) szakemberre. És ezen a ponton ráhangolódtam az MLSZ-re, beleolvadtam az új magyar labdarúgó-szimfóniába, és pontokba szedtem, miért is lesz jó nekünk mégis Pintér.
1. Pénz egy. Egyszerű: egy jó edző sok pénzbe kerül, nekünk az meg nincs. Teljesen mindegy, hogy egy komoly szakember nem ér el semmit sok pénzért, vagy egy Pintér Attila kevesebbért, mert ugyanott leszünk pár év múlva. És ez nem kincstári pesszimizmus, hanem a realitás. Mondjuk ennyi erővel Zalatnay Saci vagy az Omega Együttes is lehetett volna a szövetségi kapitány, de ebbe már igazán nem akarok belemenni.
2. Pénz kettő. A magyar futball baját akkor lehet majd megoldani, ha a takarítást alul kezdik, nem pedig a tetején, a kirakatban, mint eddig mindig. Amíg viszont a gyerekekkel foglalkozó edzőket azzal etetik a főnökeik, hogy „örülj, Lacikám, ennek a nettő nyolcvannak, meg hogy van munkád", és adnak hozzá meleg ebédet a menzán, addig talán koncentráljunk inkább az olimpiai sportokra, mert ott sokkal kedvezőbb lenne a befektetés és a megtérülés aránya. Az viszont tény, hogy Pintértől nem lesz rosszabb a magyar foci, de természetesen jobb se.
3. Pénz három. Örökérvényű, sőt, egyre jobban értelmet nyer Puskás Ferencnek az a mondata, hogy „kis pénz, kis foci", bár ez itthon egyelőre inkább a „nagy pénz, kis foci" irányába mozdult el annak ellenére, hogy a legtöbben szeretnének „kis pénz, nagy focit" látni. A stadionépítésnek én személy szerint örülök, de ideje lenne tudatosítani, hogy a szurkolók nem azért mennek ki a meccsre, mert szép a stadion, hanem mert jó a foci. Az meg ugye még mindig nem jó. Jelen állás szerint majd szép stadionokban bukjuk el az Eb- meg a vb-selejtezőket, ki-ki döntse el, ez megéri-e.
3. Játékosok. Csak egy egyszerű kérdés: vajon jobbak lesznek a magyar játékosok azzal, ha mondjuk Guus Hiddink lenne a magyar szövetségi kapitány? Na ugye, hogy nem. Nem szégyen az, hogy a mi éljátékosaink általában csak kiegészítő emberek a klubjuknál, és egyébként sem a szövetségi kapitány dolga, hogy jobb játékosokat csináljon belőlük. Ergo, ennél többet senki sem tudna kihozni ebből a keretből, mert egész egyszerűen ennyire elég a tudásuk. Nekünk, drukkereknek kell elfogadnunk, hogy bármekkora csinnadrattával is harangozzák be, például egy holland csapat ellen akkor sem lesz semmi esélyünk, ha ők másnaposak és nyolcan vannak vészkapussal együtt. Pintér is kikap majd tőlük, mint ahogy mondjuk Marcello Lippi is kikapna.
4. Kezdőlépés vert helyzetből. Pintér tíz éve szinte vállalhatatlan figura volt, de ki tudja, mára talán megjavult, és már nem az. Az azonban biztos, hogy nincs meg felé az a szokásos reménykedés és csodavárás, ami általában az új szövetségi kapitányok felé szokott. „Ő majd kiviszi a fiúkat!". Nem, senki szerint sem viszi őket Telkin kívül sehova, tehát az új kapitány abszolút vert helyzetből indul. Ami azt is jelenti, hogy csak kellemes meglepetést okozhat! Viszont ő is nyugodt lehet, mert senki sem fog igazán haragudni rá, ha tényleg olyan béna és fogalmatlan lesz, mint amire a közhangulat számít tőle.
5. Magyar. Én sem hiszem, hogy jelen helyzetben, és főleg az adott poszton ez különösebb érdem volna, viszont üzenetet fogalmaz meg a megújulni még az ezredik pofon után is képtelen, a saját kis szemétdombját foggal-körömmel védő magyar edzőszakmának, hogy egyelőre még legalább a saját országukban szükség van rájuk. Ennek páran örülnek, sokkal többen pedig nem, és el sem tudom képzelni, kitől kéne kikapni még ahhoz, hogy a magyar tréner végre észrevegye, hol a helye a világfutballban.
6. A tökéletes utód. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de azt el kell ismerni, hogy Pintér személyiségét illetően, és szakmailag is abszolút belefér a magyar futballtörténelmi Mészöly-Verebes-Csank tengelybe, sőt csak tovább szilárdítja azt, így vele talán meglehet a magyar edzői Carré Magique. Mészöly kameraérzékeny káromkodásai, a Mágus legendás, a vereségektől független önbizalma és Csank üres, semmitmondó flegmasága mellett szerintem simán elfér Pintér „buzibrazilozása". Szégyen, nem szégyen, de ő sem lóg ki a sorból.
Egyszóval nyugodjunk meg, a magyar futball nem a szövetségi kapitány miatt lesz rosszabb. A királynét megölni Pintért megválasztani nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. Hajrá Pinyő!
Vincze Szabolcs