- Dárdai Pál nem lesz ott a Hertha péntek esti, Hoffenheim elleni bajnokiján. Gondolom nagyon sajnálja, hogy összejött az öt sárga lap...
- El tudja képzelni, hiszen ilyenkor az a legrosszabb, ha otthonról, a fotelból kell szurkolni a csapatnak. Ám akkor sem biztos, hogy játszanék, ha nem lennék eltiltva.
- Nocsak, mi történt?
- Már két hete úgy futballozom, hogy kétszer akkora a bal bokám. Nem volt időm pihentetni, meccsek viszont voltak. Éppen most kaptam két injekciót, edzésre pedig csak a jövő héten jelentkezem majd.
- Akkor valóban marad a fotel.
- Nem teljesen, hiszen ettől még sűrgök-forgok, most is éppen kertészkedem.
- Az jó az idegesség ellen. Egyáltalán, mennyire izgatott a bajnoki hajrá előtt? Hol érhet célba a Hertha?
- Hát igen, ezt már többen megkérdezték tőlem, de akkor is és most is csak azt tudom mondani, hogy a Hoffenheim elleni meccset kell először hoznunk. Ha ez megvan, akkor is csupán egy százalék az esély a bajnoki címre, de talán erről most még ne is beszéljünk. Csoda kellene, a Bajnokok Ligája-helyek valamelyike azonban reális cél lehet. Akkor sem garantált semmi, ha mind a hat előttünk álló meccset megnyerjük.
- Szerződése szerint az idei szezonban huszonöt találkozón kell jelen lennie ahhoz, hogy kontraktusát automatikusan meghosszabbítsák. Eddig huszonegy mérkőzésen játszott. Nem tart attól, hogy nem lesz meg a penzum?
- Őszintén szólva nem. Egyáltalán nem aggódom emiatt, hiszen többek közt a német Kicker szerint én vagyok a Bundesliga legjobb középpályása. Úgy vélem, ha nem lesz meg a huszonöt, akkor is igényt tartanak majd rám. Ha nem a Hertha, akkor más.
- Rendben, de nem csupán emiatt kellenének azok a mérkőzések. A Herthában 1971 és 1980 között játszott egy bizonyos Michael Sziedat is. Az említett úriember kétszáznyolcvanszor öltötte magára a berliniek mezét, Dárdai Pál 1997 óta eddig kétszázhatvannégyszer. Mennyire motiválja Önt mindez?
- Tudok róla, ráadásul Sziedat folyamatosan emlékeztet erre. Azt nyilatkozta, hogy már alig várja a csúcsdöntést és hogy ennek elismeréseként egy nagy virágcsokrot is átadhasson nekem. Rendes tőle. Többször meg is dicsért mondván, magammal húzom a csapatot, igazi vezéregyénisége vagyok a Herthának. Adja a Jóisten, hogy sikerüljön. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy tizenkét éve a német fővárosban élek és ennél a csapatnál játszom.
- Tényleg, meddig szurkolhatunk még Önnek?
- Addig játszom, amíg egészséges vagyok és örömmel tölt el, ha labdába rúgok. Most harminchárom éves vagyok, lehet, hogy harmincnégy éves koromban hagyom abba, de az is megeshet, hogy negyven esztendős fejjel is még kergetem majd a labdát. A lényeg, hogy tudjak segíteni és az öltözőben is hallgassanak rám. Ez egyelőre megvan, igaz, meg is dolgoztam érte rendesen.
- A Magyar Turizmus zrt. Önt és Hajnal Tamást kérte fel, hogy népszerűsítse hazánkat Németországban. Vannak már visszajelzések?
- Három éve egyszer már reklámozhattam Magyarországot, akkor és most is jó visszhangja volt a kezdeményezésnek. Hozzáteszem, mindezt teljesen ingyen, hazafiasságból tettük, tesszük. Berlinben van öt-hat újság, amely egy-egy oldalon foglalkozik a Herthával, így a reklámblokkokban és az együttessel foglalkozó cikkekben is ott virít a nagy fejem.
- Akkor nincs már ember a városban, aki ne ismerné fel...
- Ötmillióan élnek itt, de valóban így van. Ma is elmentem vásárolni, a feleségemnek szerettem volna venni valamit, és nem túlzok, de vagy tizenhét öregember állított meg és vont felelősségre, hogy mit keresek itt. Leszidtak, amiért nem vagyok a csapattal. Aztán elmondtam nekik, mi a helyzet. A helyiek imádják a futballt, rajonganak a Hertháért. De most már megyek vissza a virágokhoz, este pedig szurkolok a többieknek.