Itt rend van, büdös nagy rend. (Büdös viszont nincs, ezt továbbra is állítom.) Miután a diktatúra egyik alapköve a megfigyelés, a szemmel tartás, az olimpián a szabályok betartása és betartatása körül aligha lesz probléma. Ráadásul az ázsiai tipikusan olyan, hogy mindent észrevesz, átverni szinte lehetetlen.
Az is kétségtelen viszont, hogy néha érik meglepetések az embert egy olyan országban, ahol a kézilabda-csarnok felé tartva egyszercsak egy saccra kilométeres sor mellett halad el, avagy egyenszerelésbe öltöztetett, hónuk alatt fekvőgyékényt cipelő fiatalemberek haladtak egyenletes sebességgel – mennyiségüket tekintve a Buda ellen vonuló török haderő kiscsoportos óvodások gyülekezetének számított.
Szóval tegnap este fél tíz tájban a világ nyolcadik csodájának számító uszoda mellett lődörögtem, abban a hiszemben, hogy 9.30-kor indul egy busz az olimpiai faluba. A kínaiak azt bizonygatták, hogy 10-kor megy busz, én azt, hogy fél tízkor, aztán később magammal kellett lerendeznem, hogy valószínűleg összekevertem a vívócsarnok menetrendjével, elvégre egy velem együtt alkudozó spanyol úszósrác csendben megjegyezte, a busznak tényleg 10-kor kéne csak indulnia.
„Ennem kell“ – kérlelte mindazonáltal a kínaiakat a spanyol. „Menjen vissza az uszodába, itt is van étel“ – jött a tromf. „Fizeti? A faluban ingyen adják“ – rekontráztunk a hispánnal, mire hosszas zsizsikelés kezdődött, s végül láss csodát, kínai barátaink intettek, mehet a járat. 9.37-kor! A 10 órás busz! Tudják, mekkora csoda ez errefelé? Mintha holnap bejelentenék, hogy kiírják az első szabad választásokat, és a császárpártiak 10 százalékról indulnak.
Na ugye.
Egyébként ha már a kézilabda-csarnokot szóba hoztuk... A Kína elleni vereséget követően másnap délelőtt a kazahoktól is sikerült egy négyessel kikapni, melynek minősítése azért a szörnyű és a borzalmas előjelek közti vékonyka mezsgyén billeg. Hajdu János kapitány neki is keseredett szépen a parti után, úgy kellett meggyőzni arról, hogy...
Mindegy is – végül is a sydneyi játékokat megelőzően is sikerült egy meglehetősen viharvert produkcióval előrukkolni a norvégok ellen, emlékszem, a szánkat húztuk, a csapatot meg le, Mocsai Lajos két nappal később morgott is egy sort. Aztán bumm... Tudjuk, mennyin múlt.
Ennél rosszabb ívben aligha kanyarodhattunk volna rá az éles meccsekre – azaz csak jobb jöhet. Pláne, ha Görbicz Anita is visszatér. Ma már cipő volt rajta, reményeink egyre nőnek.
Görbét amúgy az ünnepélyes zászlófelvonáson láttuk lábbeliben: ez az az ünnepség, amelynek keretében a magyar lobogó a magasba kúszik, a falu polgármester asszonya megajándékozza a mi csapatvezetőnket, ő viszont, aztán himnusz, taps és elvonulás. Unalmas? Elvben az. Gyakorlatban szép ceremónia, ráadásul a miénk még mozglmasra is sikeredett. Először is általános meglepetésre beviharzott Jacques Rogge NOB-elnök – persze, a belgák zászlóját is most vonták fel. Aztán az új-zélandiak bónuszként a hakából adtak ízelítőt, nagy volt az öröm a környéken, ritkán látni ilyesmit.
Nekünk fel sem tűnt már. Naná, ők a telekszomszédok, isteni dolog reggel nyolckor arra ébredni, hogy csattognak a combok, a torkokból pedig az ősi és hősi időket idéző ordítás tör elő. Márpedig ők hakáznak, ha újak érkeznek a faluba – csak remélni lehet, hogy most már itt az egész küldöttség.
Amúgy bármennyire is félelmetes ez a szertartásos nemzeti tánc, valakik nem ijedtek meg tőlük. Merthogy az egyik csapatvezetői értekezleten az új-zélandi főnök egy angol lord udvariasságát (ha nem is kiejtését) idézve közölte, hogy hoztak tizenkét biciklit, és nagyon szépen kéri azokat, akik az éjszaka kölcsönvették őket, hogy szíveskedjenek visszahozni. Na most az új-zélandi kerékpároknak azóta sincs se híre, se hamva...
Lehet, hogy mégiscsak igaza van Csötönyi Sándornak?
Csötke egyébként nem csupán biztonsági tesztre ment be a belvárosba, valahol alkudott egy egészségeset, aztán 400 dollárért vett egy hatalmas szatyor – órát. Más zöldpaprikából és paradicsomból vásárol be kilóra... Persze, nem arany Cartier-kről van szó. Csak úgy néznek ki... Csötke később osztogatta őket boldog-boldogtalannak. A sajátjai kaptak először. Bedák Palikáék szépen sorba álltak, aztán a főnök egyesével átadott nekik egy-egy órát és olimpiás pólót. Aztán még útravalót is: „Nekem nehogy hideg vizet igyatok! Tessék összeönteni. Fele hideg, fele meleg. Ne fájduljon meg a torkotok!“
Próbálná meg ugyanezt az atyáskodást Kulcsár Győző előadni a párbajtőröző srácoknál... Ahol Kulcsár Krisztián ugyanúgy szivarozik, mint Csötönyi. Persze, mértékkel. Amúgy Krisz tegnap este vigyorogva mesélte, hogy a kiutazás előtt pár nappal baráti körben hosszasan ecsetelte, a vívás mennyire makulátlan, itt nincs dopping, merthogy az egyáltalán nem segít. „Másnap reggel jött a hír, hogy a világranglistát vezető olasz tőrvívó-srác megbukott. Jobb híján azonnal küldtem egy kör-sms-t, hogy ennyit a tegnap estéről, csak az a tuti, hogy én tiszta vagyok...“