A közlemény szövege:
"Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart... Ez iszonyat volt!... Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögő gombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet..."
A fenti mondatok az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorában hangzottak el, egy „sztárriporter” szájából. Ha Bochkor Gábort bármi is befolyásolja abban, hogy egy magyar aranyéremnél elérzékenyüljön, az az ő dolga. De hogy egy hatszoros világbajnokot pofonnal némítana el, amikor kommentátorként meghatódottan közvetít, azt felháborítónak és visszataszítónak tartjuk!
Egykori vívótársunk, Horváth Mariann évtizedeket töltött el a páston, jól ismeri hát a hétköznapok gyötrelmeit. Az izzadságot, az ólmos fáradságot, a kínzó fájdalmakat, amikor menni és menni kell tovább. Akkor is, ha nem jönnek a sikerek, és akkor is, ha a csúcsra ér az ember.
Vasárnap este Szilágyi Áron elérte, ami minden sportoló álma, a kommentátor meghatottsága szólt az olimpiai győzelemnek, és szólt annak a heroikus küzdelemnek, erőfeszítésnek is, amely idáig elvezet, és amelyet talán csak egy egykori élsportoló ismerhet meg igazán.
Egy olyan sportoló – és ezt Bochkor talán nem is tudja – akinek a sikerei csúcsán nem adatott meg, hogy olimpián induljon, hiszen a női párbajtőr akkor még nem volt olimpiai szám. Mariann, ha indulhatott volna, esélyesként lépett volna a pástra. Szilágyi Áron most érte, helyette is megnyerte az olimpiai aranyat. Mint ahogyan mindegyikünkért, mindegyikünk helyett is. Mert az olimpiának ez is a lényege, hogy ott minden magyar sportoló a hazájáért is küzd, és ha nyer, az egész ország vele együtt győztesként ünnepel. Bochkorért is. Hogy ő képtelen ennek az örömét átérezni, az sajnálatra méltó. De hogy a meghatódott riporternőt arcul akarja ütni, az: iszonyat!
Jánosi Zsuzsanna, Kovács Edit, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsanna, Tuschák Katalin"