- Hogyan kerül egy volt magyar vízilabdás Iránba?
- Régi kapcsolatot ápolok a kinti vízilabdásokkal, korábban volt klubcsapatommal, a Péccsel is vettünk már részt egy meghívásos nemzetközi tornán, amely a válogatott felkészülését szolgálta az Ázsia Játékokra, most pedig az OSC-vel készülök hasonlóra. De máshol is megfordultam már a térségben, tavaly egy kuvaiti csapat tagjaként a harmadik helyen végeztem az ázsiai BL-ben.
- A magyar vízilabda-válogatottat igen könnyen el tudjuk helyezni a sportági térképre, annak is a tetejére, de hol a helye az iráninak?
- Természetesen más dimenzió, de lebecsülni nem szabad őket, még nekünk sem. Válogatott szinten pedig semmiképpen. Horvát kapitány dolgozik a nemzeti csapat mellett, ő tart edzés a válogatottaknak, úgyhogy az erővel, a kondícióval, az úszótudással és mennyiséggel nincs gond. A játék finom, illetve taktikai elemeit azonban még nem sajátították el. A Péccsel azért három-négy góllal jobbak voltunk ellenfeleinknél, a győzelem biztos volt, de azért keményen meg kellett dolgoznunk. Már ott sem elég, ha a magyar pólós kiküldi a gatyát és a sapkát a vízbe.
- Miért, volt aki azt gondolta?
- A mostani meccsek előtt volt bennem olyan gondolat, hogyha bemutatóra vágynak, akkor majd mutatok nekik trükköket, rajtam ne múljon. Én a Faragó-féle generáció után érkeztem a medencébe, tőlük tudtam ellesni a fortélyokat. Utolsó mohikánként próbálok meg átadni valamit abból a medencében.
- A mostaniakra sem lehet panaszunk. Nem így gondolja?
- Eredményeik elismerésre méltóak, de ez a vízilabda már nem az, amit mi játszottunk húsz évvel ezelőtt. Már régen nincs meg az a játékossága, mint a mi időnkbe. De kénytelenek voltunk haladni a korral, belátom. A riválisok a fizikumban egyre inkább felvették velünk a versenyt és ha nem váltottunk volna mi is erre, akkor le is előztek volna bennünket. A mai mezőnyben a magyar csapat erőben és úszásban is kiemelkedik a mezőnyből, technikailag pedig jobb. De ez már akkor sem az én korosztályom vízilabdája. Azé a korosztályé, amelyből már senki nincs vízben. Tehát, a vízbe szállás előtt voltak olyan kósza elképzeléseim, hogy becsobbanok a vízbe, megpörgetem az ujjamon a labdát, majd dobok távolról egy kapufás gólt. Na, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy azért ez messze nem így van. Azért persze kaptak három-négy csavart, arra vevők mindenhol.
- Mennyien voltak kíváncsiak a vízilabdára egy olyan országban, ahol nincs igazán hagyománya a sportágnak?
- Három találkozón játszottunk, mindegyiken többszázan voltak kint. Elég jól fel volt vezetve ez a bemutató-sorozat, láttam plakátot, írtak róla az újságok, és maradt persze a szóbeszéd. Úgyhogy eljutott a hír az emberekhez, akik amellett, hogy mindenhol rendkívül barátságosak, nagyon szeretik a sportot és tisztelik a sportolókat.
- Gyakran hívnak meg idegenlégiósokat az irániak?
- Tudtommal én voltam az első. Most kezdenek nyitni, de azért messze nincsenek olyan lehetőségeik, mint az arab, vagy a távol-keleti országoknak. Utóbbiak az ázsiai BL-re is rendszeresen orosz, horvát és egyéb légiósokkal érkeznek, maximálisan kihasználva a kétfős limitet.
- Akkor bizonyos szempontból úttörő volt, egyben pedig a magyar vízilabda utazó nagykövete is…
- Iránban mindenképpen. De hozzá kell tennem, nem egyedül engem hívtak, hanem együtt játszhattam Roman Polacikkal, aki az 1989-es bajnoki címet nyert Vasasban volt a csapattársam. Érdekes, hogy kint találkoztunk újra, hiszen nem egy vonalról érkeztünk, hanem külön utakon. Komolyan mondom, olyan érzésem volt, mint amikor egy régi rockbanda összeáll. Az lehet valami hasonló: ketten együtt éppen kilencven évesek vagyunk!
- Lesz folytatása az iráni kalandnak? Vagy minek is nevezzük ezt a három hetet…
- Én pólóhakninak hívnám. Folytatás? Lehet, igény mindenesetre lenne. Egyelőre három bemutató-mérkőzésünk volt, februárban az OSC-vel megyek egy tornára, ott is játszom majd, de a magyar csapatban. Hívnak az irániak a bajnoki rájátszásra, illetve a BL-döntőre. Még nem tudom, mi valósul meg belőle.
- Kedve lenne?
- Az biztos, hogy sok élménnyel lettem gazdagabb. Nagyon kedvesek voltak velünk, minden másodpercben lesték minden kívánságunkat. Ki az, aki ilyen körülmények között nem érezné jól magát?
- Tisztában voltak a vendéglátók azzal, hogy magyar pólósként az aktuális olimpiai bajnokot képviseli?
- Természetesen, naprakészek a sportág élvonalát illetően.
- A két messzi földről érkező légiós feladata kizárólag a három mérkőzésen való részvételre korlátozódott?
- Elsősorban igen, illetve edzésen kellett technikai fortélyokra megtanítani a társakat, akik kifejezetten edzettek voltak. Különösen a három válogatott. De bemutattam jópár edzéstípust, különböző feladatokat, aztán már ők bombáztak folyamatosan a különböző edzésterveikkel. Már időmbe sem fért bele mindnek a véleményezése.
- A trükköket azért le tudták venni?
- Azóta is csavarni akar mindenki, az a játékosoknak és a nézőknek is nagyon bejött. De azért az nem úgy van, hogy megmutatom, aztán már mindenki vágja. Érzék és sok gyakorlás kell hozzá. Ezzel most már ők is tisztában vannak.
- Petőváry Zsolt neve a mai napig jól cseng a vízilabdában, nemcsak idehaza, hanem nemzetközi porondon is. Kielégítő önnek egy ilyen iráni hakni és a Kósz Zoltánnal párban életre hívott és működtetett leányfalui pólóiskola?
- Hívnak edzőnek is, Olaszországba, Katarba, de a pólósuli mellett nem fér bele az életembe. Idővel azonban biztos eljön majd az ideje. Nem tervezek konkrétan előre, úgy vagyok vele, az élet megadja majd a lehetőséget, méghozzá a megfelelő időben a megfelelő helyen.
- A fiataloknak nyilván saját tudását és rutinját tudja átadni, de kap is ezért cserébe tőlük valamit?
- A 9-11 éves korosztály most az enyém, akiket majd tovább is viszek. Egyelőre húsz körüli a létszám, amit stabilan tartunk is. Ezt azért fontos megemlíteni, mert korábban ez jóval kevesebb volt. Ráadásul ők még nem játszanak bajnokságban, a sportág alapja pedig ugye egyértelműen az úszás. Így ebben a korban nagyon sokat kellene úsznunk, de mivel ez kevésbé érdekli őket, a labda sokkal jobban. Nem tudom velük megtenni azt, ami szakmailag igencsak indokolt lenne. Kicsi a merítési lehetőségünk, Leányfalu nem egy nagy hely, a vonzáskörzetbe maximum Szentendre tartozik bele. Így amíg egy pesti nagycsapatnál hétközben ötször csak úszóedzések vannak ebben a korban, és már eleve többségben olyanokkal kezdtek el dolgozni, akik tudtak úszni, a labda maximum szombaton kerül elő. Én ezzel azt veszélyeztetném, hogy a nehezen idecsábított gyerekeknek elmenne a kedvük az egésztől és másnap lemennének focizni, vagy szivacskézilabdázni, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Úgyhogy vékony jégen táncolunk, de élünk és életképesek vagyunk. És hogy mit kapok tőlük? Azt a tömény jóhiszemű, önzetlen lelkesedést és odaadást, ami csak és kizárólag a gyerekekre jellemző, hiszen a kor haladtával egyre inkább kiveszik az emberekből, így a sportolókból is.
- Másfél éve még a honi élvonalban is láthattuk, nem tervezi, hogy még visszatér?
- Abban a szerencsés helyzetben voltam, vagyok, hogy engem mindenhol imádott a közönség. Vevők voltam a stílusomra és arra, hogy minden meccsen a maximum felett nyújtottam az elsőtől az utolsó percig, ha kellett, beledöglöttem a vízbe. Tizenhárom évet játszottam Olaszországban, volt, ahol lehetetlen csapatot kellett felvinnem az élvonalba, máskor reménytelen első osztályút kellett megmentenem a kieséstől. Azt mondták: tiéd a pálya, csináld, ahogy akarod. Mindenhol én voltam a problémamegoldó. Van, ahol dalt írtak rólam, csak rólam, és mai napig felhívnak, ha jól megy a csapatnak, vagy összejön a győzelem és ez a nóta szól a lelátón. Pedig már évek óta nem is láttak, de felhívnak csak azért, hogy hallgassam meg, milyen a hangulat. Mit mondjak, nagyon jó érzés. Azt hiszem, már így is a tervezettnél jóval hosszabbra nyúlt pályafutásomnak ezt a részét lezártnak tekinthetem. Már így is átugrottam az öregfiú korosztályból pár korcsoportot. Maradnak a haknik.
- A karrierjének itthon egy nem mindennapi ügy tett pontot a végére: tettlegességi fajuló afférja támadt több rendőrrel, amikor barátja, Kósz Zoltánt védelmére kelt egy igazoltatás és ellenőrzés során. Ha nincs ez az eset, akkor a mai napig élvonalbeli meccsre készülne?
- Talán. Toller László sajnálatos balesete nem tett jót a pécsi sportéletnek, a polgármester ugyanis elkötelezett híve volt a helyi sportkluboknak. Kiválását a pécsi vízilabda is megsínylette, így Kósz Zolival ketten a fizetésünk miatt inkább már tehernek éreztük magunkat. Ez az ügy aztán pontot is tett a dolog végére.
- Amely hol is tart?
- Sehol. 2007 novemberében volt az eset, azóta volt egy ügyészi meghallgatásunk, egy évre rá pedig az első tárgyalás, ezen kívül semmi több. Most jön egy újabb menet: február elején videóelemzésre kerül sor. A történteket ugyanis az egyik házból a zajra kinéző szemtanú a telefonján rögzítette.
- Mi várható ettől az elemzéstől? Az önök szemszögéből a történteket erősebb vagy gyengébb megvilágításba helyezhetik?
- Fogalmam sincs. Nem tudom, mi lesz ott, gondolom, mindenki körömszakadtáig ragaszkodik majd a saját verziójához, magyarázza a bizonyítványt.
- Számít valamilyen nagyon elmarasztaló büntetésre?
- Nem, olyan vad dolgok azért nem történtek.
(Folyt. köv.)