Pénteken az Atlético Madrid elleni óriási kupakudarccal végérvényessé vált, hogy a Real Madrid idénye menthetetlen, és mindezért főként egy személy okolható. Az, aki még a mérkőzés közben cserbenhagyta csapatát. Akkor, amikor kiállították, majd dolga végeztével besétált az öltözőbe ahelyett, hogy felült volna a lelátóra.
A portugál ennek ellenére állítja, a Madridban töltött három éve sikertörténet, ugyanis sikerült megtörni a Barcelona egyeduralmát. Hogy ez pontosan mit jelent, azt igen tágasan lehet értelmezni, de hogy ez idő alatt a Bajnokok Ligájában három nekifutásra sem jött össze a döntő, bajnokságot pedig csak egyszer nyert, egészen másról árulkodik.
Mourinho nem ehhez az eredménysorhoz van szokva, ami azonban kiváltképp szemet szúró: ilyen rossz viszonyban egyetlen klubja szurkolóival és játékosaival sem volt. Sőt ennek épp az ellenkezője jellemezte: akárhol járt, a szurkolók istenítették, a játékosai pedig tűzbe mentek volna érte. Ennek egyik legeklatánsabb példája, amikor interes búcsújakor a kőkemény Marco Materazzi a vállán sírta el a bánatát.
Hogy mindez a régmúltba vész, azt minap személyesen is megtapasztaltam, amikor betévedtem egy madridista kocsmába a pénteki Király-kupa-döntő előtt a Bernabéu szomszédságában. A Marca többször felmérte Mourinho népszerűségét (pontosabban népszerűtlenségét), és magam akartam kipuhatolni, hogy az internetes szavazások mennyire rugaszkodtak el a valóságtól – nos, semennyire.
A drukkerek mindenekelőtt Iker Casillas mellőzése miatt panaszkodtak, akinek padoztatása főben járó bűnnel ér fel. Hozzátették, a Special One Sergio Ramosszal való viselkedése is erősen bicskanyitogató, csak épp a hátvédsorban nincs olyan játékos, aki pótolná a csapatkapitány-helyettest; Diego López legalább úgy-ahogy megállja a helyét – igaz, Miranda győztes góljánál határozottabban is felléphetett volna, de nem egyszer alaposan megszórták az elmúlt hónapokban.
A rögtönzött közvélemény-kutatásomon kibukott, az amúgy játékospártinak tartott Mourinhótól azt sem fogadta el a madridista közvélemény, hogy többször kijelentette: nincs csapata. Mint sokan rávilágítottak, ezért elsősorban maga a portugál tehető felelőssé, elvégre euró tízmilliók álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy a saját képére formálja az együttest, arról nem is beszélve, hogy a csúcsformában lévő Cristianót vagy Kakát nem is ő, hanem még elődje, Manuel Pellegrini hozta a csapathoz.
A keret tehát adva van, az eredmények mégsem úgy jöttek, ahogy arra számítani lehetett, és a játék minősége sem nyerte el a szimpatizánsok tetszését. Az előző idénnyel nagyjából elégedettek voltak, a Madrid hármasával-négyesével lődöste a gólokat, előtte és utána azonban valami nem stimmelt. A szurkolók ezt azzal magyarázták, hogy Ronaldo mellett nincs két-három olyan játékos, akire meccsről meccsre lehet számítani a kapu előtt, Benzemát és Higuaínt még csak Madrid-szintű játékosnak sem tartják – főleg nem azok után, hogy mekkora sztárok futballoztak hófehér mezben az ezredfordulón.
A kupadöntő után a Madrid-szurkolók továbbmentek: többen azzal fordultak hozzám, hogy a Dortmund elleni BL-kiesés óta még csak edzője sincs a csapatnak. Mourinho a kupameccs előtti sajtótájékoztatóra el sem ment, Sergio Ramost küldte maga helyett, a játékosok jórészével pedig szóba sem áll, a Casillast védelmébe vevő Pepét például a keretbe sem jelölte, dacára annak, hogy Varane sérülése miatt hatalmas szükség lett volna rá.
Egy kupaaranyat tálcán kínált a legnagyobb riválisnak, a következő idényben már nem is ő felel a szakmai munkáért a Fehér Házban. A madridistáknál senki sem szeretné ezt jobban.