- Hogyan foglalná össze a kinevezése óta az angol válogatott szövetségi kapitányaként eltelt időszakot?
- Pozitívak a tapasztalataim. A csapatom jó úton halad Dél-Afrika felé. A sikeresen megvívott vb-selejtezőkhöz kellett az is, hogy komolyan vegyük a felkészülési meccseket, az amerikaiak, a svájciak vagy a trinidadiak elleni tesztelés legalább olyan fontos volt, mint a franciák vagy a csehek elleni fellépés. Ezeknek a mérkőzéseknek azért tulajdonítok különös jelentőséget, mert ez volt az időszak, amikor megismertem közelebbről a játékosaimat. Pedig csak eztán jött még a java, az éles bevetés. Megtanítottam nekik a futballfilozófiámat, szembesülhettek azzal, hogy milyen a stílusom, az attitűdöm. Ami a legfontosabb, egy igazi közösség alakult ki az elmúlt hónapokban. De a csapatnak azért még bőven van hová fejlődnie.
- Bőven van hová fejlődnie? Pillantsunk csak a hatodik csoport állására! Anglia négy meccs után négy győzelemmel toronymagasan vezet, tizennégy rúgott gól, három kapott. Mi kell még?
- Újra fel kell fedeznünk azt a legendás küzdőszellemet, amelyről az angol futball mindig is híres volt. A másik pedig a Wembley varázsa. Ez egy olyan szentély, amelynek a gyepszőnyegére lépve minden ellenfelünknek remegő térddel kellene könyörögnie az életéért. Ehhez képest még nekünk okoz gondot megfelelni a közönség magas elvárásainak. Ezen mindenképpen változtatnunk kell. Ha magabiztosabbak lennénk, látványosabb lenne a játékunk. Nyernünk kell, és azt sem mindegy, hogyan. Mernünk kell váratlant húzni. A füttyszóról hallani sem akarok, a vastaps viszont jöhet.
- Még csak 2009 márciusában járunk, az angol szurkolók azonban már előreszaladtak az időben. Azt vallják, 2010 júliusában világbajnoki elődöntőt játszanak majd a kedvencek.
- Az elődöntő nem lehet a célunk. Meg is indoklom, hogy miért nem. Azért mert olyan edző vagyok, aki mindig a maximumra tör, egy világbajnokságon pedig nem az elődöntő a maximum. Erről ennyit. A Milan, a Real Madrid, a Roma és a Juventus vezetőedzőjeként is arra törekedtem, hogy nyerjek. Három dolog érdekel, a győzelem, a győzelem és a győzelem. Ezt a hozzáállást át kell venniük a játékosok után a drukkereknek is.
- Korábban többször is nyilatkozott arról, hogy nem elég nagy a merítés. Pontosan mire gondolt?
- Nem nehéz kitalálni. A Premier League-ben szereplő játékosoknak mindössze a negyven százaléka angol. Ez bizony nem túl sok. A másik fájdalmam pedig az, hogy jó néhány futballista lemondta már a válogatottságot, holott még számítanék rájuk. Gondolok itt elsősorban Paul Scholesra és Jamie Carragherre, de még sorolhatnám a neveket.
- Tapasztalatai szerint mik a legalapvetőbb különbségek az olasz, a spanyol és az angol futball között?
- Olaszországban minden az eredményközpontú taktikai csatározásról szól, Spanyolországban a technika és a sebesség számít. Az angol bajnokságot elsősorban az agresszív játék és a gyilkos tempó jellemzi. A szurkolók szerepe is egészen eltérő. Angliában a huliganizmus háttérbe szorult, már rend és fegyelem van. A spanyoloknál minden egyes meccs körítése olyan, mint egy családi ünnepé vagy egy baráti összejövetelé. Buli van. Az olaszoknál hatalmas a káosz, az ultracsoportok szerepe túl jelentős. A szószólóik nemhogy az elnöknek és az edzőnek, de még a vezető politikusoknak is beszólnak, mindenkinek megmondják a magukét, azt hiszik, hogy ők az atyaúristenek. A stadionok körül megfélemlítik a vendégszurkolókat, megtámadják a csapatbuszt is, mert az jó móka. Ha a játékosoknak szerencséjük van, akkor csak verbálisan inzultálják őket.
- Mit gondol, miért éppen Spanyolország nyerte az Európa-bajnokságot?
- A spanyolok évtizedeken át identitászavarban küzdöttek, más nemzetek futballját másolták, de nem sikerült túl jól a kopírozás. Végül aztán ismét rátaláltak a saját játékukra, újra játsszák a focit. Ennek az eredményét láthattuk tavaly nyáron. Lenyűgöző volt a teljesítményük, a támadófutball diadala ez a siker. Sok mozgás, gyors passzok, váratlan villanások, látványos cselek, remekbe szabott lövések közelről, távolról. Fantasztikus játékosok, mint például Carles Puyol, Xavi Hernandez, Andres Iniesta, David Silva és David Villa. Tizenegy Superman alkotja a kezdőcsapatukat. Összekovácsolta őket a győzelem. Korábban kasztíliaiakból, katalánokból és baszkokból állt a csapat, az Eb-cím óta viszont spanyolokból.
- Térjünk vissza a kinevezésére. Vajon az angol szövetség miért választott külföldi kapitányt?
- A külföldi jelenlét a Premier Leauge-ben nemcsak a játékosoknál, hanem az edzőknél is erőteljes. Gondoljunk csak a négy nagycsapatra, a Manchesternek, a Chelsea-nek, a Liverpoolnak és az Arsenalnak sem angol a menedzsere. Ne kerteljünk, ennek a négyesnek óriási a felelőssége abban, hogy Anglia semmit sem nyert vagy félévszázada. Majmolják a légiósokat. Csakhogy a kérdésre is válaszoljak, azért választottak engem, mert bíztak bennem, és azért dolgozom úgy ahogy, hogy ez a bizalom töretlen is maradjon. Ray Clemence és Stuart Pearce segítsége fontos a számomra, hogy valóra váltsuk az álmunkat, és Trevor Brooking véleményét is gyakran kikérem.
- És Fabio Capello miért választotta Angliát?
- Ez volt a gyermekkori álmom. Számomra az angolok mindig is imádott sportágam tanárai voltak. Ők mutatták meg a világ többi részének, hogy mi is az a futball. 2000-ben is hívtak már, Howard Wilkinson szívesen látott volna engem a padon. Végül aztán az FA Sven Göran Erikssont választotta. Most viszont már elérkezett az én időm.
- Hogy boldogul az angol nyelvvel?
- Ahhoz, hogy az edzésen ne beszéljünk el egymás mellett, ismernem kell az összes szakzsargont. Elárulom, hogy már most jól beszélek angolul, de azért még van mit csiszolni. Még nem tökéletes, de igyekszem. Sokan kinevettek eleinte, amikor meggyűlt a bajom az angollal, ők valószínűleg nem tudják, hogy az olaszon kívül perfekt spanyol vagyok, ezen kívül pedig franciául és németül is megértetem magam.
- Élvezi a londoni életet?
- Imádom. A Belgravia negyedben van a lakásom, itt élek a feleségemmel. Az irodám a Soho téren van, az FA bázisán. A kedvenceim közé tartozik a Barbican Centre, a Sotheby's, a British Múzeum, a Tate Galéria és a Royal Albert Hall. Ja és persze a Wembley.
