Ezért beteg az olasz foci

A vasárnapi Juventus-Roma rangadót sokadmagammal élveztem végig a helyszínen a Juventus Club Hungary segítségével, és egészen fantasztikus élményekkel gazdagodtam: táblás ház, parádés élőkép, három gól, rengeteg helyzet, két kiállítás, mindezt egy rendkívül szimpatikus, baráti társasággal megélve, átélve. Ha csak ezt az egy meccset vennénk alapul, habozás nélkül kijelenthetnénk, az olasz foci köszöni szépen, jól van – miközben valójában éppen hogy rámutatott, valójában semmi sem stimmel arrafelé.

Az újabb három pont csak bebetonozta a Juventus amúgy is biztosnak látszó bajnoki címét – sorozatban a harmadikat –, elvégre a közvetlen rivális Roma volt az ellenfél, amely viszont csak az első félidőben tudott felnőni a feladathoz. A második hazai gól után profikhoz méltatlanul teljesen feladták a harcot a „Farkasok” (az idézőjel több mint indokolt), hajlott korú bácsikákat idézve lófráltak a pályán, lehorgasztott fejjel, „szív” nélkül.

A megsemmisítő vereség a Bayern München vagy a Barcelona ellen magyarázható lett volna, de a Juventus közel sem képviseli azt a szintet, és erről a Bajnokok Ligájában is meggyőződhettünk. Az aligha képez vitatémát, hogy a Real Madrid ellen csak balszerencsével szereztek összesen egy pontot a Bianconerók, a Köbenhavn elleni idegenbeli és a Galatasaray elleni hazai találkozó ugyanakkor hű lenyomata volt az egész csoportkörnek: túlzott magabiztosság, egyéni hibák tömkelege, botrányos helyzetkihasználás. Az isztambuli meccsen a pálya talaja miatt már bármi benne volt a pakliban, kár is külön kitérni rá.

Közhelyesen közbeszúrhatnánk, hogy az olasz csapatok lassan szokták kezdeni a komoly sorozatokat, nagy tornákat, és idő kell, míg belendülnek – ahhoz viszont, hogy a nagy akarásnak ne nyögés legyen a vége, klasszis csapat kell, teletűzdelve világsztárokkal. Mint ahogy például a 2006-os vb-n ott volt Del Piero és Totti az olaszoknak (Grossót a tisztesség okán nem soroljuk a világsztár kategóriába): tudni lehetett, hogy amikor már minden veszve van, ők a vállukra veszik a csapatot, és a győztes mentalitásuk a társakra is átragad.

Ma a Juventusban nincsenek ilyen kaliberű klasszisok. Pirlo az elmúlt két idényben még az volt, de egy 34 éves veterántól már senki se várja el, hogy hétről hétre kihúzza csapatát a pácból, egy sérülés meg ugye bármilyen korban becsúszhat. Vidal kitűnő képességekkel van megáldva, de a zseni megnevezéssel csínján bánnánk, Paul Pogbáé pedig a jövő, ám a jelen még kevésbé. Sokszor kapkod, nagyon pontatlan, jóllehet 20 évesen ezen még bőven csiszolhat. A védelem nemrégiben még betonbiztos talapzaton állt, az utóbbi hónapokban azonban egyre gyakrabban csúszik porszem a gépezetbe: hol Chiellini, hol Bonucci, hol Barzagli hibázik hatalmasat, ami időnként még a valaha volt legjobb kapusok között számon tartott Gigi Buffont is elbizonytalanítja.

És ami a legnagyobb probléma: noha ezek a hibák Európában nem maradnak megtorlatlanul, addig a hazai pontvadászatban gond nélkül beleférnek. Nincs igazi versenyhelyzet a Serie A-ban, és középtávon csak a Napoli tehet ez ellen. A Cavaniért kapott vagyont nagyon okosan költötték el, és De Laurentiis elnök többször meglebegtette, további euró tízmilliók állnak rendelkezésre az erősítésre. Csakhogy a kimagasló eredményhez bizony idő kell. A kezdet mindenesetre biztató, és a BL halálcsoportjában megszerzett tizenkét pontra kifejezetten büszkék lehetnek Nápolyban – a fájó kiesés ellenére is.

A jó olasz focihoz egy jó Milan és egy jó Inter elengedhetetlen. Hosszú évtizedek óta alappillérei a calciónak, hatalmas múlt és szurkolói bázis áll mögöttük, de a tabellán jelenleg elfoglalt helyezésük is alátámasztja, mostani roggyant állapotukban nem versenyképesek az élen állókkal. Pénz nélkül ezen ugye nehéz változtatni, és bár az Inter a közelmúltban tulajt cserélt, Erick Thohir hol finomabban, hol egyértelműbben jelezte, az érkezésétől senki se várja, hogy a csapat egy csapásra ismét a világ elitjéhez fog tartozni. A Milannál még ennyire sincsenek eleresztve anyagilag, ám a saját fiataljaik helyett inkább másod-harmad vonalbeli játékosokat hoznak a San Siróba, olyanokat, akik Baresinek vagy Van Bastennek a cipőjét sem pucolhatták volna. Fabio Capello, a Rossonerók egykori sikerkovácsa egy minap tett interjúban ugyanerre panaszkodott: az ő idejében klasszis légiósok futballoztak a csapatban, rengeteget tanultak tőlük az ifjoncok, akik így villámgyorsan kész játékossá értek, és röviddel később már őket csodálták világszerte. Most kire néz fel egy Primavera-tehetség? Constant-ra? Muntarira? Birsára? Még leírni is borzasztó a névsort.

Persze, lehet mutogatni az omladozó, nem mellesleg önkormányzati tulajdonban lévő stadionokra, a tv-s közvetítésekből befolyó egyre szerényebb összegekre, az időnként elharapódzó szurkolói erőszakra, de valamit tenni kell. Például nagyobb hangsúlyt fektetni az utánpótlás-nevelésre, bátrabban felhozni fiatalokat a nagycsapathoz, saját stadion építésébe kezdeni (mint ahogy a Juventus tette). Előre kell menekülni, mert országhatárokon belüli versenyhelyzet nélkül sem a Juventus, sem a Napoli nem alkot maradandót az országhatárokon túl.

Hogy legközelebb már valódi tétje legyen egy Juventus-Roma bajnokinak, és a teltház, a fantasztikus hangulat és a (legalább egy félidőn keresztül) lüktető iram ne csak üdítő kivétel legyen, hanem minden fordulóban megismétlődő futballélmény, akár a Milan, az Inter, a Fiorentina vagy a Lazio főszereplésével.