Mikor a FIFA 2004 májusában bejelentette, hogy hat évvel később Dél-Afrika látja vendégül a világ labdarúgásának krémjét, akaratlanul is elkomorult a tekintetem. Azóta is rendszeresen megvádolnak azzal: mániákusan ragaszkodom ahhoz, hogy Nyugat-Európában vagy Dél-Amerikában rendezzék a labdarúgás első számú seregszemléjét, míg a sportág sikeressége és népszerűsége szempontjából leszakadt kontinenseket egy kézlegyintéssel elintézem.
Némi sarkítással (néhány országot kiemelve a kalapból) ekképp is vélekedem, és sajnos a dél-afrikai vb engem igazolt.
A futballszakmai elemzésre térjünk vissza később, mert meggyőződésem, a játék minősége Németországban, Angliában vagy éppen Franciaországban sem lett volna számottevően magasabb. Ami azonban a torna gazdasági háttérét, utórezgéseit illeti: na ez az, ami igazán aggasztó.
STADIONOK A SEMMIÉRT
Mert hiába építettek ultramodern stadionokat Dél-Afrikában, ha egy hónap nyüzsgést leszámítva a kutya nem használja őket, akkor helyénvaló pénzkidobásként emlegetni a tetemes beruházást. Polokwane esete jól példázza ezt: az újonnan felépített Peter Mokaba-stadion gazdátlanul árválkodik, és még a rögbicsapat is jobbnak látta, ha a régi (ugyancsak a politikusról elnevezett) arénát használja. Igaz, hogy csupán 20 ezren férnek be, de többen nem is lennének kíváncsiak a meccsekre, a játéktér pedig ott legalább megfelelő méretű – szemben a vb-re felhúzott arénával.
Nem véletlenül kerültek szóba a rögbisek, hiszen Dél-Afrikában továbbra sem a labdarúgás a nemzeti sport, és ezen az egy hónapos nyári dömping sem változtatott. A vb-n még 64 ezres fokvárosi Green Point-stadion befogadóképességét le is csökkentették 55 ezresre, ám a futballcsapat, a helyi Ajax mérkőzéseit továbbra is jó, ha hétezren figyelik. Márpedig a kongó lelátó látványánál kevés lélekrombolóbb van – jóllehet nekünk, magyaroknak aligha kell ezt ecsetelni.
A helyzet Johannesburgban sem sokkal rózsásabb, hiszen nem elég, hogy a 95 ezres Soccer City felújítása 440 millió dollárba került, a fenntartása havonta mintegy 370 ezret emészt fel. Bevétel pedig nemigen akad: noha a Kaiser Chiefs és az Orlando Pirates rendszeresen itt vívja egymás elleni rangadóit, és a nemzeti csapat is „benéz” alkalmanként, a rezsi sem térül meg az alkalmi haknikból.
Az arénák sorsa Oroszországban hasonlóképpen alakulhat 2018 után, hiszen a Premjer-liga átlagos nézőszáma 12 és fél ezer, és önmagában a kényelmes székek vagy a flancos büfék miatt a létminimum határán egyensúlyozó átlagpolgárt nem lehet majd kicsalogatni a pályákra. Márpedig a lakosság döntő részének nem lesz miből kifizetnie a megemelkedett jegyárakat, mert afelől ne legyen kétségünk: a meccsnapi kényeztetésnek bizony borsos ára lesz. Katarban a pénz nem lehet akadály, de versenyképes bajnokság nélkül az esetleges paradicsomi állapot csak átmeneti.
HADÜZENET A LABDARÚGÁSNAK
A pénzről ennyi elég, mert hát mégis csak a labdarúgásról szól egy futball-vb. Mindannak dacára, hogy ezúttal az átlagosnál jóval több volt az értékelhetetlen mérkőzés, és ebbe a döntő is beletartozik. Ezt főként a hollandoknak „köszönjük” meg, akik bár játszani is tudnak (oly sokszor bizonyították már), a fináléra a leggusztustalanabb álarcukat vették elő. Nigel de Jong és Mark van Bommel ámokfutása a sportág megcsúfolása volt, és ha Arjen Robben a hajrában berúgja ziccerét, az Oranje az aranyérmet is hazavitte volna. Ami már végképp a futball szégyenfoltjaként éktelenkedett volna.
A látványos játékkal annak ellenére nem maradtak adósak a spanyolok, hogy csupa egygólos meccsel meneteltek az egyenes kieséses szakaszban. Az, hogy nem tellett többre, elsősorban az ellenfelek nyakába varrható, akik arra sem voltak hajlandóak, hogy legalább egy-egy kontrára kísérletet tegyenek. Még a parádésan teljesítő németek is sündisznóállásba helyezkedtek a Del Bosque-legénység ellen, ami több mint szimbolikus.
Az áttörés az afrikai csapatoknak sem sikerült a fülsiketítő vuvuzela (műanyag cső, állítólag népi hangszer) világbajnokságán. Nigéria lebőgött, Kamerun nemkülönben, csak Ghána tudott úgy-ahogy megfelelni az elvárásoknak. A Diego Forlán vezette Uruguay ellen aztán a szerencse is elpártolt tőlük, de Luis Suárez kezezése okán a fair playt, illetve annak teljes hiányát is átkozhatják.
A brazilok szürkén, amolyan „dungásan” lépdeltek, amíg ki nem ficamodott a bokájuk, az esküdt ellenség argentinok az első komoly erőpróbán könnyűnek találtattak. Diego Maradona szövetségi kapitányként megbukott. Az, hogy az öltözőben fel tudja spannolni a társaságot, és a játékosok felnéznek rá, önmagában kevés.
A nagy vesztesek közül nem hagyhatjuk ki az angolokat, akiknek megváltás volt a nagy rivális németek elleni nyolcaddöntős bukta. Fabio Capello minden igyekezete ellenére sem tudott csapatot gyúrni a sztárokból, akik kiégve, kedvetlenül focizgattak Dél-Afrikában.
HAZÁTLAN SZTÁROK
A fásultság szinte az összes sztárra igaz volt, hiszen például Lionel Messi amennyire parádézott a Barcelonában, annyira nem tudott az átlag fölé nőni a vb-n. De hogy a katalán drukkerek ne beszéljenek egyoldalú elmélkedésről, leszögezzük: Cristiano Ronaldóról egy az egyben elmondható ugyanez.
Ami nagy fájdalmam, most megerősítést nyert: a klubfoci teljesen háttérbe szorította a nemzeti együtteseket, és a sokszorosan leterhelt ászok ott adnak ki magukból mindent, ahonnan a fizetésüket kapják. Ki az Old Traffordról, ki a Bernabéuból, ki a San Siróból.
A dél-afrikai vb üzenete egyértelműen fenyegető a számomra, és ami a legszörnyűbb: a 2006-os, hibátlanul megrendezett németországi torna megmutatta, a futball nem véletlenül a világ legnépszerűbb sportága, és – legalább négyévente – milliárdnyi embert forraszt össze egy hatalmas családdá. Hasonló katarzisra azonban egyhamar nincs remény.
Még Katarban sem.
Most ez a példa jutott eszembe,de rengeteg ilyen cikk van még....
MU-s cikkek is vannak nehogy aztmondd h nem..És ha a Barça a világ egyik legjobb csapata, akkorhonnan folyjon??
