Ukrajnából Dóri és Gyöngyi Oroszországba vette az irányt. A helyi „népszokás” szerint, a határőrök alaposan megvámolják az átkelőket. De nem a Terepes Csajokat! Rájuk csak mosolyognak, felváltva legeltetik szemüket rajtuk és az útleveleiken. Gyöngyitől kérdezik, hogy kell ezt a fura betűsort, amiből a neve áll kiejteni. Ő buzgón szótagolni kezd és szépen megtanítja őket a helyes kiejtésére. A határőrök nagyon élvezték a gyorstalpaló nyelvleckét, hogy pénz szóba sem került. A csajok bevágódtak a kocsiba és harsány: „daszvidányija” kiáltásokkal elhúztak.
De nem csak a zord határőröknél sikerült bevágódniuk útközben: „alkalmi szponzoraik” megajándékozták őket jó állapotú gumiabroncsokkal, sárgadinnyével, körtével, kávéval, 6 liter fagyállóval (Te jó ég, ezt ugyan miért? A nyár még Szibériában is nyár.). Na persze, hiszen lányok, szépek, talpraesettek, vajon ki tudna nekik ellenállni?
A végtelen sztyeppéken a Terepes Lányok fantasztikusan mentek. A verseny során először, működött minden: az autó, a navigáció és a lányok is csúcsformában voltak, hatalmas elánnal gyűjtötték a pontokat, és koptatták a kilométereket. Aztán délután beütött a krach: az rózsaszín járgány a sztyeppe kellős közepén egyszer csak megállt.
Később kiderült, a gond nem kicsi, bár egy jelentéktelennek tűnő eset idézte elő. Még az első napon az intercooler ledobta a csövét, és úgy tűnik az esőben víz és sár került a motorba, ami ezek után eddig bírta.
Elgyötört lányainkat igazi lovagok, a Mikus Team csapata húzta ki a közvetlen pácból. Négyszáz kilométeren át vontatták őket, a sztyeppe durva terepén laza 60 km/h-s tempóban, akkorákat ugrattak a kötél végén, hogy a lányok folyton a tetőbe verték a fejüket, majd kátyúktól hemzsegő, de legalább aszfaltozott úton a százas fölé kúszott a sebességmérő mutatója.
A cél Astrahany, ahol kiderül majd, hogy menthető-e a „Rózsaszín Párducnak”, vagy „Csillámpóninak” becézett járgány, vagy végleg kilehelte a lelkét.
