Egy arany – és ami mögötte van…

Mióta húsz éve, a szöuli olimpia hatására behatóbban kezdtem el a sporttal foglalkozni, két dologra áhítozom. Sokáig azonban nem nagyon hittem abban, hogy ezek még az én életemben teljesülnek. Szó, ami szó, nem állítottam túl alacsonyra a lécet, hiszen egy budapesti rendezésű olimpiáról és egy téli ötkarikás játékon megszerzett magyar aranyéremről ábrándozom.

Ami az előzőt illeti, vannak bíztató jelek, hiszen úgy tűnik, nem csak én álmodozom budapesti olimpiáról, hanem nálam sokkalta tehetősebb magyarok is, akik nem átallottak mozgalmat indítani ezért, s ma már a Magyar Olimpiai Bizottságot, Budapest Önkormányzatát, sőt még a kormányt is maguk mellett tudják. Azonban ettől függetlenül a budapesti olimpia még - hmmm, hogy is mondjam, ööööööööö, izééééééé, szóval – finoman fogalmazva is nagyon-nagyon távol van. Sokáig azonban úgy tűnt, hogy a kettő közül mégis ez a reálisabb.

Azt már említettem, hogy húsz éve kezdtem el a sporttal, ezen belül is elsősorban az olimpiákkal foglalkozni. Sőt, még nagyon kisgyermekkoromból emlékszem a Regőczy, Sallay jégtánc-páros Lake Placid-i ezüstérmére is, amikor tényleg nagyon közel voltunk az aranyhoz. Azóta legfeljebb pontszerzésre esélyes versenyzőink voltak, mint például az Engi, Tóth jégtánc-páros, de csak két hetedik helyig jutottak. Aztán ott volt az Eb-ezüstérmes műkorcsolyázónő, Czakó Krisztina, vagy a később Európa-bajnok, most is aktív Sebestyén Júlia. De volt nekünk vb-tizedik sílövőnk is, Panyik János személyében.

Az ötkarikás játékokon azonban nemhogy érem, vagy pontszerző hely közelébe, de még a tíz közé sem kerültek a mieink (leszámítva Engiéket). Őszintén szólva két-három kudarcélményekkel teli téli olimpiát követően már én magam is igencsak szkeptikussá váltam a magyar csapat szereplését illetően. Így viszont, mint derült égből a mennykő ért, amikor legutóbb Torinóban két rövidpályás gyorskorcsolyázó - előbb Knoch Viktor, majd Huszár Erika - is bejutott a döntőbe. Bevallom, előbbi ötödik és utóbbi negyedik helyét úgy ünnepeltem, mintha érmet szereztek volna, s ha Huszár végül a dobogóra kerül, akkor minden bizonnyal pezsgőt is bontottam volna, amint azt az olimpiai aranyak tiszteletére teszem immár másfél évtizede.

Tegyük hozzá, nem csak engem ért váratlanul a remeklésük, hiszen gyakorlatilag semmilyen előzménye nem volt a döntős helyeknek. A világbajnokságokon még a tíz közé sem jutott versenyzőnk, s az Eb-ken is legfeljebb egy-egy dobogós helyezést sikerült elérniük váltóinknak. Hogy akkor mégis mi a magyarázat a sikerre (természetesen a remek szakmai munkán kívül)? Némi szerencse és az, hogy az olimpián egy nemzetből csak korlátozott létszámú versenyző indulhat.

Torinót követően azonban már jöttek az eredmények is: egy évvel később Knoch a junior világbajnokságon bronz-, a felnőtt Eb-n pedig ezüstérmet szerzett, csakúgy mint a férfi váltó, Galambos Gábor pedig harmadik lett, csakúgy, mint a tavalyi Eb-n. Ekkor meg Huszár lett ezüstérmes. Ezek után már kíváncsian vártam a múlt hétvégi kontinensbajnokságot, amelyet a 2006-os olimpia helyszínén, Torinóban rendeztek.

Ami azt illeti: fülem-farkam kettéállt attól az éremkollekciótól, amivel végül válogatottunk hazatért. Nyolc érem, köztük – a sportág hazai történetében először – egy arany. A legfényesebb medált a Huszár Erika, Darázs Rózsa, Heidum Bernadett, Keszler Andrea összeállítású női 3000 m-es váltó szerezte, míg egy második helyet Knoch Viktor gyűjtött be, aki amúgy négy bronzérmet is szerzett. Az egyiket váltóban, amelynek Darázs Péter, Galambos Gábor és Béres Bence is tagja volt. A maradék két bronzot a lányok, Huszár és Heidum szerezte.

Ezek után nem csoda – bár náluk sem minden papsajt, hiszen pénzhiány miatt több más kontinensbeli Világkupát kénytelenek voltak kihagyni, így az idei csapat-világbajnokságról is lemaradnak –, hogy a szakvezetés igencsak optimista a jövő évi vancouveri olimpiát illetően. Darázs István szövetségi kapitány a maximális tíz fő, azaz többek között mindkét váltónk indulását reméli, márpedig abból csak nyolc indulhat. Ha ez sikerül…

Nem, azt persze én sem gondolom, hogy Vancouverben teljesül az álmom, de némi szerencsével akár egy érem is összejöhet. Meg aztán 2014-ben jön Szocsi, amikor Knoch Viktor még mindig csak huszonnégy éves lesz. És még ki tudja, mit hoz addig a jövő.

Meg különben is. 2002-ben az ausztrál Steven Bradbury úgy szerezte meg hazája első téli olimpiai aranyát, hogy az 1000 méteres döntőben méterekkel le volt már maradva a többiektől. Ők azonban az utolsó kanyarban egymást lökték el. Öten elestek, az elképedt ausztrálnak meg már fékezni sem volt ideje, így meg elsőként haladt át a célvonalon. Már a döntőbe is ilyen tömeges bukásnak köszönhetően jutott be, az előző körben pedig csak néhány századdal győzte le Knoch Viktor bátyját, Balázst, aki ezzel búcsúzott. Ha akkor a mi fiúnk a gyorsabb…

Ilyen Vancouverben is előfordulhat. Hátha egyszer nekünk lesz szerencsénk…